filmrefel

Veszélyes vizekre evez az egyszeri blogszerző, amikor arra vállalkozik, összeállítja a 2000 után bemutatott filmek Top 10-es listáját. Persze, listát készíteni önmagában nem nagy dolog, verbális összecsapások, heves viták, kíméletlen személyeskedések és vérig sértődések kirobbanását kockáztatjuk mégis, valahányszor filmes legekre, ráadásul a kortárs filmek legjobbjaira tereljük a szót.

Vállalni kell azonban a kihívást, a vitát pedig bátorítani: íme tehát a 2000 utáni filmek szigorúan szubjektív, mindennemű akadémikusságra és hivatalos filmszakmai grémiumok saját ajánlásaira fittyet hányó Top 10-es listája, kommentekben pedig jöhetnek az ellenvetések, saját meglátások, földbe döngölések, vagy ne adj’ isten az elismerő egyetértés!

(A korábbi, színészes-színésznős-rendezős listákat itt, itt és itt lehet elolvasni.)

10. A pankrátor (2008)

Jóllehet a Rekviem egy álomért című drogfilm komoly rajongótáborral rendelkezik, sok ilyen jellegű listán helyezést kaphatna és egészen nyilvánvalóan Darren Aronofsky jól sikerült, erős filmjei közé tartozik, A pankrátor már egy érettebb, összeszedettebb, koncentráltabban dolgozó rendező keze munkáját dícséri.

Nyoma sincs itt már a Rekviem...-nél még elő-előkerülő bombasztikusságnak és hatásvadászatba átcsúszó rendezésnek, Aronofsky letisztult, csendes, méltóságteljes filmet készített és mert érzékeny lenni, érzelmeket ábrázolni, közel engedni a nézőt főhőséhez. Mert A pankrátor története egyetlen szereplő köré épül, igazi jutalomjátékot biztosítva ezzel a szebb napokat is látott Mickey Rourke számára, aki kamatostól meg is szolgálja a belé fektetett bizalmat. Megrázó alakítása a kulcsa annak, hogy a néző a film első percétől az utolsóig készséggel a címszereplővel tartson és ahogy a kamera szorosan tapad rá, úgy követjük mi is feszült figyelemmel ezt a megtört-meghasonult, kizsigerelt embert az utolsó, kétségbeesett próbálkozása során, hogy újra sínre tegye kisiklott életét.

9. Vérző olaj (2007)

Paul Thomas Anderson nem az a rendező, akit túlságosan vállára emelt volna a széles értelemben vett közvélemény, nem kap akkora reflektorfényt, mint a legalább eggyel azért persze populárisabb és könnyebben befogadható filmeket készítő pályatársai, Christopher Nolan vagy David Fincher, így igazából szép csendben, a radar alatt nőtte ki magát az egyik legnagyobb ma élő amerikai történetmesélővé.

A Vérző olaj is egy hamisítatlan, nagyszabású, ízig-vérig amerikai sztori, egy ízig-vérig amerikai karakterrel a főszerepben. És ki más jeleníthetné meg a nagyravágyó olajmágnás pénzügyi felemelkedését és ezzel párhuzamos lesüllyedését a rothadó morál posványába, mint a brit nemzeti kincs, a method acting királya, az egyik legnagyobb ma élő színész, Daniel Day-Lewis?! Aki persze nem is okoz csalódást, kíméletlen és kérlelhetetlen alakítást nyújt, sokak szerint a XXI. század eddigi legnagyobb alakítását - bivalyerős jelenléte kétségtelenül betölti, szinte szét is feszíti a vásznat. Már csak ezért a színészi játékért is megérdemli a kitüntetett figyelmet a Vérző olaj.

8. Whiplash (2014)

Az egész világ a szívébe zárta és a díjkiosztó gálák is a magasba emelték a Kaliforniai álom című filmet, Damien Chazelle energikus berobbanása a filmvilágba a Whiplash-sel sok szempontból mégis emlékezetesebb, mint második rendezése.

Chazelle arról mesél első filmjében, amit a legjobban ismer: minthogy a zene irányából érkezett, korábban jazz-zel foglalkozott, a Whiplash-ben is egy fiatal, kezdő jazzdobos megpróbáltatásait állítja a középpontba, aki kénytelen kegyetlen, szigorú, excentrikus, de jó nevű tanára kezei alatt megszenvedni a zenei fejlődésért. Ennyi alapján akár egy újabb, érdektelenségbe fulladó zenés karrierfilm is lehetne az eredmény, ez azonban közel sincs így, Chazelle már első alkotásában villogtatja kivételes tehetségét. A pergő, sodró lendületű képeknek, a kiváló színészeknek (J. K. Simmons fékevesztett alakításáért Oscar-díjat kapott), a dob ritmusát követő, pattogó vágásnak köszönhetően olykor a robbanásig feszült jeleneteket kapunk - ha létezne ilyen kategória, zenei akciófilmnek nevezhetnénk a Whiplash-t.

7. A Zodiákus (2007)

Gyaníthatóan a Zodiákus szerepeltetése a listán alkalmas arra, hogy heves ellenérzéseket váltson ki. Ezt a filmet nem szokás David Fincher legjobbjai között emlegetni, megjelenésekor a kritikusok sem szerették egyöntetűen, és a közönségnél sem aratott osztatlan sikert.

Pedig míves mestermunkáról van szó, igazi rendezői erődemonstrációról: ez a film mutatja meg leginkább David Fincher filmkészítői attitűdjét, amennyiben a hajthatatlan alapossággal, a részletekre kínosan ügyelő precizitással és aprólékossággal felépített jelenetek egy végtelenül perfekcionista és maximalista rendező keze nyomáról árulkodnak. És ugyan valóban nem azt kapjuk, amit egy sorozatgyilkosos filmtől megszokhattunk, de éppen ebben rejlik a Zodiákus egyedisége: nem a kegyetlenségekre, a thrillerek hagyományos, primer hatáskeltő eszközeire helyeződik a hangsúly, hanem egy rejtélyes és máig megoldatlan gyilkosságsorozat utáni nyomozás közben megváltozó életek bemutatására, amik a rögeszmékké merevedő megszállotság miatt néha kicsit félresiklanak, olykor akár teljesen szét is hullanak.

6. Az ember gyermeke (2006)

A mexikói származású Alfonso Cuarón már hazájában is egy csodálatos mesterművel vétette észre magát (az Anyádat is épphogy csak lemaradt a listáról), legnagyobb szerencsénkre pedig hollywood-i áttelepülése sem hozta magával azt a szomorú jelenséget, ami számtalan jobb sorsra érdemes rendező karrierjét kíséri - az álomgyár súlyos ipari gépezete ezúttal nem tudta bedarálni és felőrölni a valódi tehetséget.

Az ember gyermeke disztópikus sci-fije az agyra és a szemre egyaránt hat. Virtuóz megoldásai, hosszan kitartott egysnittes felvételei, addig soha nem látott, őrülten kreatív kameramozgásai beszippantják a nézőt: a látványos és nem ritkán a végletekig feszült jelenetsorok közepében érezhetjük magunkat, a szürkés-sötét tónusokkal megfestett, élénk színeket mellőző, kiváló zenével megtámogatott, borongós-bús, világvége-hangulatú atmoszféra szinte tapinthatóvá, tökéletesen átélhetővé válik.

5. Werckmeister harmóniák (2000)

A világvége elkötelezett ábrázolója, a hosszú, kitartott snittekkel, feket-fehér képekben, lassú kameramozgásokkal mesélő Tarr Béla igazi élő legenda, munkásságát az egész világon ismerik és elismerik, ábrázolási módszereit másolják (például Gus Van Sant, aki bevallottan nagy rajongója a magyar mesternek).

A Werckmeister harmóniák valóságos gyöngyszem. A közhiedelemmel ellentétben ez a Tarr-film nem is olyan hosszú (a rendező másik ünnepelt műve, a Sátántangó valóban nem rövid a maga 7 és fél órás játékidejével - ezért is él a közönségben az a téves elképzelés a mester filmjeiről, hogy kivétel nélkül mindegyik embert próbálóan hosszú), és ugyan nem pörgős, akcióközpontú, plázafogyasztásra kalibrált jelenetekkel próbál a néző kegyeibe férkőzni, kellő ráhangolódással igazi katartikus élmény lehet a jutalma annak, aki a bombasztikus látványfilmek mellett a Werckmeister harmóniáknak is ad egy esélyt.

Tarr rögtön emlékezetes jelenetsorral ajándékozza meg a nézőt a film elején: túlzás nélkül állítható, hogy az egyetemes filmtörténet egyik legnagyszerűbb nyitójelenetéről van szó, ha készülne ilyen jellegű tematikus top-lista, igen előkelő helyezést érdemelne ez a kocsmajelenet. Később sem maradnak el aztán a csúcspontok, amiket remekül támogat Víg Mihály nagyszerű zenéje. Érdemes a külön kiemelésre a zeneszerző csodálatos, földöntúli Valuska-témája - aki akár csak egyszer is hallotta, garantáltan nem fogja elfelejteni.

4. Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

A francia sztárrendező, Michel Gondry védjegye az egyedi és jól megkülönböztethető vizuális látásmód, ami minden filmjét különlegessé teszi, még azokat is, amelyeknél a látványosság felülkerekedik a történeten. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében azonban minden összeállt: nemcsak a szokásos Gondry-s vizuális gegeket, képi sziporkázást, a kreatívabbnál kreatívabb jelenetek felsorakoztatását kapjuk meg, hanem egy magával ragadó és megkapó történetet is, kiváló színészi alakításokkal.

Köszönhető ez annak, hogy Gondry azzal a Charlie Kaufman-nal társult, aki igazi hollywood-i különcnek számít; az egyik legöntörvényűbb kortárs forgatókönyvíró és a rendező is a legjobb formáját hozza: az Egy makulátlan elme örök ragyogásában remekül elegyítik a sci-fi irányába mutató elemeket, a gyakorta meghökkentő és váratlan történetvezetési megoldásokat az érzékeny, melankolikus szerelmi drámával és kiváló lehetőséget nyújtanak az elsősorban komédiásként ismert Jim Carrey-nek, hogy egy komoly főszerepben brillírozzon.

3. Memento (2000)

Christopher Nolan manapság ünnepelt és kifejezetten népszerű rendezőnek számít, sajátos, csak keveseknek kijáró státusszal bír Hollywood-ban, nem sokan rendelkeznek akkora kontrollal nagyköltségvetésű stúdiófilmek elkészítése felett, mint ő. Filmjei kivétel nélkül mindig magas minőségűek, neve egyet jelent a látványos és okos szórakoztatással, és bár bizonyos későbbi mozijainak is kijár az elismerő bólogatás és éljenzés (különösképpen igaz ez A tökéletes trükk esetében), igazi kimunkált mesterműnek csak korai remekét, a Memento-t lehet nyugodt szívvel nevezni.

Azt viszont minden további fenntartás és ellenvetés nélkül! Christopher Nolan együttműködése öccsével Jonathan-nel, aki a Memento alapjául szolgáló novellát, majd a film forgatókönyvét írta, csavaros, az első találkozásnál még nehezen megfejthető, intelligens, a hagyományos történetvezetési módokat fenekestől felforgató, nagy odafigyelést igénylő thrillert eredményezett, ami nem egy, nem kettő újranézésért kiált.

2. Erőszakik (2008)

A nem túl szerencsés magyar címválasztás alapján akár egy újabb gagyi, tizenkettő egy tucat, buta komédiának is gondolhatta az óvatlan néző az eredetileg In Bruges című alkotást, pedig Martin McDonagh első filmjét nem túlzás a 2000 után készült legjobb vígjátéknak nevezni.

A belga Brugge városában kényszerűségből dekkoló bérgyilkos páros kálváriája tele van váratlan, olykor egészen meglepő, a fősodorbeli vígjátékok által kikövezett utat messze elhagyó történetvezetési megoldásokkal. A színházi világból érkező ír rendező teljesen egyedi hangulatú, fekete humorra és a kiváló, fergetegesen vicces és okos dialógusokra alapozó világot teremt, színészeiből a maximumot hozza ki (Colin Farrell élete legjobb alakítását nyújtja, de öröm nézni Brendan Gleeson morózus, egykedvű bérgyilkosát, vagy az energikus, végtelenül trágár Ralph Fiennes felbukkanását is), az pedig a hab a tortán, hogy a csodálatos Brugge épületeit és környezeti elemeit lenyűgöző díszletként használva, szemet gyönyörködtető képekkel mesél.

1. Kill Bill 1-2. (2003, 2004)

Quentin Tarantino 2000 után készült filmjei közül gyakorlatilag bármelyik felférhetne egy ilyen listára. A Becstelen brigantyk alternatív 2. világháborús ponyvatörténete, a Django elszabadul akció- és az Aljas nyolcas dumaközpontú westernje a maga nemében mind kiváló alkotás.

A Kill Bill 1-2-ben (ugyan két egymást követő évben mutatták be, talán nem nagy bűn egy filmként kezelni őket) viszont minden benne van, amit a filmőrült rendező szeret és amit aztán mi is kéjes élvezettel nézhetünk: harcművészeti filmes beidézések vu-hszia-elemekkel megtámogatva, önálló kisfilmnek is beillő anime-betét, western-érzés, időnként felvillanó noir-os hangulat, eklektikus és szupermenő soundtrack, bejáratott fétisszínészek (Uma Thurman, Michael Madsen), régen látott ismerős arcok (Daryl Hannah, David Carradine) és persze jól működő bosszútörténet, tomboló agresszió, túlpörgetett erőszak és töméntelen mennyiségű vér.

A legjobb színészek és színésznők után nézzük meg, kik azok a ma is aktív rendezők, akiknek a filmjei odafigyelésre érdemes mozis eseménynek számítanak!

5. David Fincher

A perfekcionista, minden apró részletre kínosan ügyelő rendezők tökéletes példája, akinek maximalizmusa míves remekműveket eredményez. Szeret sötét tónusokkal festeni, főként korai filmjein pedig remekül érezhető, hogy Fincher pályafutását videóklipek rendezésével kezdte.

Eddigi főműve, a Harcosok klubja egy generáció kultfilmjévé vált, későbbi rendezései ellenben ingadozó színvonalúak: van köztük méltatlanul alulértékelt mestermunka (A Zodiákus), giccshatáron táncoló Oscar-hajhászat (Benjamin Button különös élete) és remekbe szabott thriller is (Holtodiglan).

Fincher a tévézésbe is belekóstolt és ott sem okozott csalódást: a produceri felügyelete alatt készülő Kártyavár egyike a legjobb jelenleg is futó televíziós sorozatoknak.

4. Steven Spielberg

A hollywood-i filmkészítés és történetmesélés megújítói közé tartozik, a filmipar egyik legbefolyásosabb figurája és talán még az értelmező szótárba is az ő képe kerülne a „rendező” szó mellé. De legalábbis a legtöbb filmfogyasztó számára talán az ő neve ugrik be először, ha filmrendezőkre terelődik a szó.

Fiatalon a televíziózásba kóstolt bele először (egy Columbo-epizódot is rendezett), a Cápa című mozifilmmel aztán megalkotta a nyári blockbuster fogalmát, hogy mára az egyik legnagyobb élő történetmesélővé váljon, aki ügyesen lavírozik a bombasztikus szórakoztatás (Indiana Jones-filmek, Jurassic Park, Világok harca) és a komolyabb hangvételű alkotások között (Schindler listája, Ryan közlegény megmentése, Lincoln).

3. Christopher Nolan

Kevés olyan rendező van, aki rögtön első próbálkozásával olyan filmet alkot, ami méltán emelkedik kultstátuszba, hogy aztán a 2000-es évek legfontosabb és legeredetibb filmjei között emlegessük. De a Memento című thriller nem csupán rendezői bravúr, kellett hozzá az okos és csavaros forgatókönyv is, amit Christopher Nolan öccsével, Jonathan-nel közösen írt.

Ez a felállás a későbbiekben több alkalommal is jól működött, sőt, a legemlékezetesebb Nolan-filmeket épp a testvérpár közös munkája eredményezte (A tökéletes trükk, A sötét lovag, Csillagok között). Christopher Nolan pedig úgy vált napjaink egyik legfontosabb és széles körben kedvelt és elismert rendezőjévé, hogy filmjei egyszerre képesek grandiózusságukkal, látványosságukkal megtölteni a multiplexeket, ugyanakkor az alkotói folyamat során nem kényszerül vállalhatatlan kompromisszumok megkötésére.

2. Quentin Tarantino

Igazi filmőrült, akit saját bevallása szerint is a tévé és a mozi nevelt fel, szivacsként szívta magába videotékás korszakában mindazt, amit kedvenc filmes műfajairól tudni lehet. Mozi iránti rajongása saját rendezéseiben is érezhető: zeneválasztással, szereplőválogatással, stílusbeli eszköztárával, nem ritkán teljes képbeállításokkal idéz meg és fel műfaji klasszikusokat, vagy éppen olyan B-filmes előképeit, amiket ő maga mai napig nagyra tart.

Eddig nyolc filmet rendezett és noha vannak köztük teljes joggal és megérdemelten kultstátuszba emelt alkotások (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) és - a rendezőtől elvártakhoz képest - kevésbé emlékezetes darabok is (Halálbiztos), egy dolog biztos: a maga módján mindegyik filmje veszettül szórakoztató.

Akik most nem kerültek fel a listára, de érdemes megemlíteni őket az első helyezett előtt

Joel és Ethan Coen: egyedi stílusuk, különleges hangulatviláguk, műfaji sokszínűségük miatt rendezéseik sok esetben inkább rétegfilmeknek számítanak, ez azonban nem akadálya annak, hogy bizonyos műveik kultstátuszig emelkedjenek (A nagy Lebowski, Fargo) és később az Amerikai Filmakadémia is elismerje munkásságukat (Nem vénnek való vidék).

Alejandro G. Iñárritu és Alfonso Cuarón: Hollywood mexikói rendezőkülönítménye, már hazájukban készített alkotásaik is figyelemreméltó alapművekké váltak, azóta pedig újabb és újabb filmjeikkel az Oscar-gálák állandó szereplőivé léptek elő.

Darren Aronofsky: a sajátos látásmódú, különleges hangulatú, sokszor egészen felkavaró filmeket készítő rendező egy időben Jancsó Miklós tanítványa is volt, akinek az elmondása szerint már akkor érezhető volt, hogy a fiatal Aronofsky még sokra fogja vinni. Így is lett, és ugyan Aronofsky nem tartozik a Hollywood fősodrát alkotó rendezők közé, filmjeire mindig érdemes odafigyelni.

Woody Allen: a neurózisok nagy New York-i, mozis megéneklője fáradhatatlanul ontja magából a filmeket és noha a mennyiség olykor a minőség rovására megy, így is számtalan klasszikus alkotást köszönhetünk neki, számtalan klasszikussá nemesedett filmes szöveggel, idézetekkel, vicces kiszólásokkal.

1. Martin Scorsese

A szakma fáradhatatlan veteránja, számos fiatal filmkészítő példaképe, élő rendezőlegenda és megveszekedett Rolling Stones-rajongó. Egészen elképesztő, hogy régóta tartó pályája során újra és újra képes klasszikusokká váló filmekkel jelentkezni.

Évtizedeken át tartó együttműködése Robert De Niro-val felejthetetlen filmtörténeti alapműveket eredményezett (Taxisofőr, Dühöngő bika, Nagymenők, Casino) és miután a 2000-es években Leonardo DiCaprio személyében új múzsát talált, a közös munkából újabb modernkori klasszikusok születtek (New York bandái, Aviátor, A tégla, A Wall Street farkasa), és a rendezőnek szemmel láthatóan esze ágában sincs itt megállni. 

Minden egyes újabb Scorsese-film a mai napig teljes joggal számít igazi mozis ünnepnek.

A legjobb ma is aktív színészek után sorba veszem azokat a tehetséges és lenyűgöző színésznőket, akiknek a filmjeire érdemes odafigyelni.

5. Rachel Weisz 

A magyar származású, angol színésznő a színház felől érkezett a mozik világába és ugyan a hírnevét egy hamisítatlan látványfilmnek köszönheti (A múmia), később fokozatosan távolodott el a popcorn moziktól, hogy mára azon színésznők táborát erősítse, akik a legkörültekintőbben választanak szerepeket.

Eddigi egyetlen Oscar-díját egy krimielemekkel kevert drámában nyújtott alakításáért kapta (Az elszánt diplomata), manapság pedig izgalmas és ünnepelt európai rendezők izgalmas és kifejezetten különleges, egyedi hangulatú filmjeiben játszik (A homár, Ifjúság), ám sokszor talán nem kapja meg azt a kitüntetett figyelmet és elismerést, amit megérdemelne.

4. Julianne Moore

Az igézően vörös hajú színésznőnek igazán változatos a filmográfiája: nagy költségvetésű kasszasikerekben (Az elveszett világ: Jurassic Park, Hannibal, Az éhezők viadal-sorozat), kisebb léptékű, csendesebb drámákban (Egy egyedülálló férfi, A gyerekek jól vannak, Megmaradt Alice-nek), őrült (A nagy Lebowski) és komoly (Az ember gyermeke) kultfilmekben tűnik fel, a legkülönfélébb szerepekben. Ráadásul kivétel nélkül mindig jó, rajta aztán sohasem múlik, ha egy-egy filmje mégis kicsit gyengébben sikerül.

Tehetségét az Amerikai Filmakadémia is elismerte: eddigi egyetlen Oscar-díját a Megmaradt Alice-nek főszerepéért kapta.

3. Meryl Streep

Élő legenda, egyszerűen lehetetlen úgy ilyen listát készíteni, hogy ne szerepeljen rajta.

Az Oscar-jelöléseket reggeliző színésznő eddig háromszor kapta meg a díjat, egy mellékszerepért (Kramer kontra Kramer) és két főszerepért (Sophie választása, A Vaslady), jóllehet csak egy hajszálon múlott, hogy az egyiket ne veszítse el, miután a díjátadót követő, alkoholmámoros ünneplés közepette a mosdóban felejtette a szobrot, amit szerencsére valaki megtalált és visszajuttatott hozzá.

Mivel maximalista, a szerepekre való felkészülést messzemenőkig komolyan vevő színésznőről van szó (korábban hegedülni is megtanult A szív dallamai című film kedvéért), biztosan tovább fogja növelni a már így is rekord nagyságúnak számító Oscar-jelölései számát.

2. Tilda Swinton

Igazi kaméleon, különleges megjelenésének, sajátos szerepformálási képességeinek köszönhetően a legkülönfélébb karakterek bőrébe is bele tud bújni. Nincs két olyan film, amiben ugyanúgy nézne ki, időnként a felismerhetetlenségig képes eltűnni egy-egy szerepben.

Legnagyobb elismeréseit kisebb, csendesebb, művészi igényességű filmjeiért kapta (Beszélnünk kell Kevinről, Halhatatlan szeretők, A Bigger Splash, Michael Clayton, aminek a mellékszerepéért Oscar-díjat is kapott), de nem zárkózik el a széles közönségnek szánt szórakoztatástól sem (Benjamin Button különös élete, Narnia krónikái) és eddigi egyetlen megjelenése a nagy költségvetésű képregényfilmek világában (Doctor Strange) egy igazán sajátos hangulatú, színes és eklektikus filmet eredményezett.

Akik most nem kerültek fel a listára, de érdemes még megemlíteni őket az első helyezett előtt

Natalie Portman: gyerekkorában kezdte a pályát, tehetségét egy időben kasszasikerek szolgálatába állította (Csillagok háborúja-filmek), később azonban egyre izgalmasabb szerepvállalásainak köszönhetően egyre izgalmasabb színésznővé érett, hogy aztán egészen az Oscar-díjig jusson el.

Marion Cotillard: igazi díva alkat, aki a Taxi-filmek mellékszerepei után okosan válogatott hollywood-i ajánlatai között, de a mai napig nem szakad el európai gyökereitől sem. És milyen helyesen teszi: izgalmasabb alakításait rendre európai, de legalábbis Hollywood-on kívüli alkotásokban nyújtja.

Kate Winslet: szélsőséges pálya az angol színésznőé. A világ egyik legtöbb bevételt termelő mozisikerében szerepel (Titanic), aztán vegytiszta rétegfilmben tűnik fel (Egy makulátlan elme örök ragyogása) és máig tartja ezt az egyensúlyozást a kasszasiker(nek szánt) alkotások és a kisebb, művészi jellegű projektek között.

Michelle Williams: a pályáját a tévében kezdő, mára pedig igazi független filmes királynővé érett színésznőnél senki sem játszik jobban törékeny, sebezhető, depresszív karaktereket.

1. Cate Blanchett

Kifinomult, stílusos, elegáns, nemes jelenség (nem véletlen, hogy két filmben is eljátszotta I. Erzsébet királynőt, hogy aztán az Oscar-díjak történetében ő legyen az első és eddig egyetlen olyan színésznő, akit ugyanazért a szerepért kétszer is jelölnek a díjra), aki filmes karrierje mellett színházban is komoly sikereket tud elérni.

A Gyűrűk ura-trilógia Galadriel-jeként vált igazán ismertté, azóta pedig a legnagyobb rendezőkkel dolgozik együtt (akik közül Martin Scorsese és Woody Allen filmjében nyújtott alakításáért is megkapta az Oscar-díjat),  változatos szerepekben tűnik fel, de ha úgy érzi szükségét, bátran tart szünetet a filmezésben egy-egy színházi projekt kedvéért.

Ebben a rövid és szigorúan szubjektív listában megpróbálom sorba venni azokat a ma élő és mai napig aktív színészeket, akik a legjobb és legemlékezetesebb alakításokat nyújtják és akik miatt biztosan beülnék a moziba, ha a nevük ott van a stáblistán.

5. Joaquin Phoenix

Különcsége, szabálytalansága, kívülállósága miatt sosem tudott igazi A-listás mozisztárrá válni (ennek a különcségnek eddigi csúcspontja, amikor hosszú hajat és szakállat növesztve igyekezett showműsorok vendégeként elhitetni, hogy a színésziről a zenei pályára lép, hogy aztán kiderüljön, valójában egy filmes projektről és annak perfomansszerű reklámjáról van csupán szó), körültekintő szerepválasztásai és érzékenysége, lényéből fakadó különlegessége azonban számos emlékezetes karaktert és számos nagyszerű filmet eredményezett (A nő, The Master).

A lista szereplői közül talán benne van a legnagyobb potenciál és tartalék: valószínűleg láthatunk még tőle olyan alakításokat, amik komoly elismerésekig, akár rangos díjakig is repíthetik.

4. Viggo Mortensen

Minden Gyűrűk ura-rajongó Aragornja fájdalmasan alulértékelt színész.

A kasszarobbantó és a világ összes Oscar-díjával kitömött Gyűrűk ura-trilógia ugyan gyorsan nagy hírnevet hozott neki, igazi szupersztár azonban nem lett belőle. Nem is az a tipikus sztáralkat, a lista ötödik helyezettjéhez hasonlóan inkább a sokszor különc, különleges karakterekhez vonzódik, kisebb, csendesebb, de igényes és minőségi filmekben vállal szerepet.

Ugyan kétszer, két főszerepért is jelölték Oscar-díjra (Eastern Promises – Gyilkos ígéretek és Captain Fantastic) és a kritikusok is szeretni szokták, azt a széleskörű ismertséget és elismertséget, amit megérdemelne, eddig még nem kapta meg.

3. Kevin Spacey

Az a fajta színész, aki mindent tud: színházban és filmben játszik, énekel, ír, rendez, képes komédiázni (remekül utánozza például számos pályatársa hangját), legnagyobb sikereit azonban drámai szerepeivel éri el (két Oscar-díj: egy a Közönséges bűnözők mellék-, egy az Amerikai szépség főszerepéért).

Filmszínészi szempontból nézve nem mostanában volt Kevin Spacey csúcskorszaka. Az Amerikai szépség 1999-es, ami után persze jöttek még jó filmek a pályáján és a gyengébben sikerült alkotások kérdéses minősége sem Spacey-n kérhető számon, az igazán zajos sikerek azonban elkerülték.

Ami azóta a nagyvásznon nem, az a tévében összejött: a Kártyavár törtető, céljai elérése érdekében mindenen és mindenkin átgázoló, a hatalomért mindenre képes Francis Underwood-jával igazi ikonikus karaktert alkotott, akit a sokadik évad után is még láthatóan nagy kedvvel formál meg.

2.  Leonardo DiCaprio

„Adjanak már neki végre egy Oscar-t!” - hangzott a mondat egy időben, gyakorlatilag minden filmszerető ember szájából, ha Leonardo DiCaprio-ra terelődött a szó. Pedig nem övezte mindig ilyen széles körű elismertség, sőt, egy ideig sokan hihették, hogy csak egy újabb nyálas, tinilányok kedvencéről van szó, jóllehet már a Titanic előtt is számos komoly és komplex alakítás fűzödött a nevéhez és egy legjobb mellékszereplői Oscar-jelölésig is eljutott a Gilbert Grape-ben nyújtott alakításával.

Aki azonban Martin Scorsese újkori múzsájává tud válni, az rossz színész nem lehet! Ezt a tényt néző és kritikus egyaránt fel- és elismerte, DiCaprio pedig úgy vált szép lassan az egyik legnagyobb ma élő filmsztárrá, hogy nem nagyon kellett alkukat kötnie szerepvállalásai kapcsán és borítékolható, hogy ha egy projekthez a nevét adja, ott csakis igényes filmkészítésről lehet szó. És talán nem a megfelelő időben és nem a megfelelő szerepért (A visszatérő), de végre az a bizonyos Oscar is megérkezett... nem kizárt, hogy nagyobb elégtételt jelentve a rajongóknak, mint magának a színésznek.

Akik most nem kerültek fel a listára, de érdemes még megemlíteni őket az első helyezett előtt

Jack Nicholson és Al Pacino: noha mindketten hajlamosak túljátszani, időnkét a ripacskodásba is bele-belecsúszva megformálni szerepeiket, vitathatatlan, hogy a szakma igazi nagyágyúiról, két élő legendáról van szó, akik a megfelelő rendező kezei között kivételesen erős alakításokra képesek. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy ketten együtt annyi Oscar-díjjal rendelkeznek, ami négy másik színésznek elég lenne.

Robert De Niro: az utóbbi időben finoman szólva is megkérdőjelezhető szerepvállalási döntéseket hozó, egykori önmagát csak néha-néha megtaláló De Niro a 70-es, 80-as, 90-es években volt igazán a csúcson (elsősorban Martin Scorsese-vel közös, felejthetetlen filmtörténeti klasszikusaiknak köszönhetően). Akkor azonban olyan átütő erejű, mai napig emlékezetes és megkerülhetetlen alakításokat nyújtott, hogy sokszor még azok is őt nevezik meg kedvenc színészüknek, akik titkon igazából Adam Sandler-ért rajonganak.

Denzel Washington: hamisítatlan filmsztár alkat, aki lehengerlő karizmájának és erős, szuggesztív jelenlétének köszönhetően a gyengébben sikerült filmeket is képes feldobni és magasabb szintre emelni.

Christian Bale és Edward Norton: generációjuk legtehetségesebb, legelhivatottabb színészei közé tartoznak, akik egy-egy szerep kedvéért hajlandóak igazán mélyre ásni, hogy amit aztán onnan felszínre hoznak, az igazi kultikus karaktereket és filmeket eredményezzen.

1. Daniel Day-Lewis

A nagybetűs színész, aki kivételes figyelemmel és körültekintéssel választ szerepeket, majd ezeket a szerepeket olyan mély átéléssel formálja meg, hogy sokszor talán már a felkészülési időszak alatt, de a forgatás egésze során aztán végképp ki sem lép a karakterből. A privát, csendes, visszavonult életet kedvelő, zárkózott színész sokszor hosszú évekre is visszavonul a filmezéstől, ezért minden újabb megjelenése a vásznon eseményszámba megy.

Ha Oscar-díjakban mérnénk egy színész sikerességét (ahogy azt természetesen nem tesszük – nagyon helyesen), akkor Day-Lewis lenne minden idők egyik legsikeresebb férfi filmszínésze: egyedi szerepvállalási és szerepformálási módszerei miatt ugyan nem túl hosszú a filmográfiája, mégis ő az Oscar történetében az egyetlen olyan színész, aki három főszereplői díjjal büszkélkedhet (A bal lábam, Vérző olaj, Lincoln).