filmrefel

Hogy bármiféle filmkészítői nagyszerűség, tehetség, vagy rátermettség fokmérője lenne az Oscar-díj, természetesen erősen vitatható (már csak a jelen listán szereplő súlyos mulasztások alapján is), de az nem kérdés, hogy ennél nagyobb szakmai jellegű elismerést ma nem kaphat egy filmes, és a díjjal jár bizonyos presztízs is.

Nézzük most meg, melyek az Oscar történetének általánosan elfogadott, legnagyobb tévedései!

 

5. Dennis Hopper – Legjobb férfi mellékszereplő – Kék bársony (1986)

Dennis Hopper a Kék bársony című filmben

Érdekes év az 1986-os Dennis Hopper és az Amerikai Filmakadémia kapcsolatában, a színészt ugyanis jelölték az A legjobb dobás című filmben nyújtott alakításáért, viszont az egyetlen (rendezői) jelölését leszámítva figyelmen kívül hagyták azt a Kék bársonyt, amiben Hopper minden idők egyik leghátborzongatóbb filmes gonoszát formálja meg.

Pedig azt sem lehet mondani, hogy David Lynch nehezebben befogadható, teljesen elszállt filmjei közé tartozna a Kék bársony, amiben Dennis Hopper a szexuálisan deviáns torzszülöttől kezdve, a féktelen pszichopatán át a dühöngő vademberig bezárólag rengeteg színét megmutatja egy igazán viszolyogtató, mégis hipnotikus erejű filmes antagonistának.

Aiket jelöltek: Tom Berenger (A szakasz), Willem Dafoe (A szakasz), Dennis Hopper (A legjobb dobás), Denholm Elliott (Szoba kilátással), Michael Caine (Hannah és nővérei)

Aki nyert: Michael Caine a Hannah és nővérei mellékszerepéért

 

4. Jack Nicholson – Legjobb férfi főszereplő – Ragyogás (1980)

Jack Nicholson a Ragyogás című filmben

Nemhogy nem kapta meg az Oscar-díjat, teljesen érthetetlen módon még csak nem is jelölték Jack Torrance szerepéért (ami pedig ma visszatekintve egészen hihetetlennek tűnik: a Ragyogást két kategóriában is jelölték a legrosszabb filmeknek fenntartott Arany Málna-díjra). Pedig látszólag minden adott volt: az ikonikus szerző (Stephen King) könyvét egy legendás rendező (Stanley Kubrick) adaptálta, az eredmény pedig minden idők egyik legmagasabbra értékelt horrorfilmje, amit éppen Jack Nicholson lehengerlő, hátborzongató átalakulása, eszelős vicsorgásba torzuló, védjegyszerű mosolya tesz felejthetetlenné.

Persze, erős év volt, igazi nagyágyúkkal a jelöltek között és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a nyertes nem volt érdemes a díjra… de azért az Akadémia már a jelölés elmulasztásával is bizonyságát adta a már hagyományosnak mondható, horrorfilmekkel szembeni ellenérzésének.

Akiket jelöltek: Robert De Niro (Dühöngő bika), Robert Duvall (A nagy Santini), John Hurt (Az elefántember), Jack Lemmon (Tisztelgés), Peter O’Toole (A kaszkadőr)

Aki nyert: Robert De Niro a Dühöngő bika főszerepéért

 

3. Martin Scorsese – Legjobb rendezés – Taxisofőr (1976)

Robert De Niro és Martin Scorsese a Taxisofőr című film forgatásán

Rögtön egy újabb szereplő a listán, aki a kérdéses évben, a kérdéses filmért még csak jelölést sem kapott. Pedig a Taxisofőr igazi mozitörténeti klasszikus, telis-tele a kollektív filmes tudatba beleégett jelenetekkel, milliószor idézett mondatokkal, felejthetetlen képekkel és minden idők egyik legemlékezetesebb tükör előtt előadott monológjával.

A lista egy későbbi szereplőjével ellentétben Scorsese-nél az Akadémia utólag korrigálta a mulasztást (A tégla című filmért megkapta a legjobb rendezésért járó szobrocskát), de a mai napig érthetetlen, hogy miért nem akkor és azért a filmért díjazták, amikor és amelyikért igazán megérdemelte volna.

Akiket jelöltek: Ingmar Bergman (Szemben önmagunkkal), Sidney Lumet (Hálózat), John G. Avildsen (Rocky), Lina Wertmüller (Hétszépségű Pasqualino), Alan J. Pakula (Az elnök emberei)

Aki nyert: John G. Avildsen a Rocky rendezéséért

 

2. 2001: Űrodüsszeia – Legjobb film (1968)

Képkocka a 2001: Űrodüsszeia című filmből

Akik akár csak egy picit is szeretik a filmeket, de hosszúsága, lassú tempója, titokzatossága és megfejthetetlensége, obskúrus szimbolizmusa miatt idegenkednek Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájától, még azok számára is ismerős lehet a film számos képe, jelenete és mozzanata: a grandiózus nyitány Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című művével, az emberszabású majmok a monolittömbbel, a monumentális képi beállítások az űrhajóban sétáló asztronautával. Arra pedig csak a legnagyszerűbb filmművészeti alkotások képesek, hogy ilyen mélyen beivódjanak a (filmes) köztudatba.

Kár, hogy az Amerikai Filmakadémia nem ismerte fel, hogy igazi míves mestermunkáról (és nem mellesleg korszakos rendezői csúcsteljesítményről) volt szó.

Amiket jelöltek: Olivér, Funny Girl, Rómeó és Júlia, Rachel, Rachel, Az oroszlán télen

Ami nyert: Olivér

 

1. Alfred Hitchcock – Legjobb rendezés – Szédülés (1958)

Alfred Hitchcock sem érti

Manapság persze iskolateremtő filmesként, a horror mestereként, a suspense tökélyre fejlesztőjeként emlegetjük, még talán az értelmező szótárba is az ő képe kerülne a „rendező” címszó mellé, rendezői Oscar-díjat mégsem kapott egyszer sem, noha öt alkalommal is jelölték.

Az itt kiemelt Szédülésben Hitchcock remekül adagolja a rejtélyeket, tökéletesen uralja a misztériumot, hogy aztán a krimi-thrillert - egy viharos szerelmi történeten átvezetve - felfokozott, tragikus végkifejletig futtassa ki. A filmért még csak jelölést sem kapott és mondani sem kell: a Psychotól kezdve, az Észak-északnyugaton át a Hátsó ablakig nyugodt szívvel említhetnénk egy sor másik Hitchcock-művet is, amiért kijárt volna az a bizonyos rendezői Oscar.

Akiket jelöltek: Vincente Minnellie (Gigi), Richard Brooks (Macska a forró bádogtetőn), Stanley Kramer (Hajlíthatatlanok), Mark Robson (The Inn of the Sixth Happinness), Robert Wise (I Want to Live!)

Aki nyert: Vincente Minnellie a Gigi című film rendezéséért

 

+1 Testről és lélekről – Legjobb idegen nyelvű film (2018)

Borbély Alexandra és Morcsányi Géza a Testről és lélekről című filmben

Nem fog bekerülni az egyetemes filmtörténetbe újabb nagy és emlékezetes Oscar-kiszúrásként (az idegen nyelvű filmek kategóriáját nem övezi akkora érdeklődés, hogy egy-egy méltatlan mellőzés igazi felháborodást tudjon kiváltani), ez inkább csak nekünk fáj. A kétségkívül erős, szuggesztív főszereplői jelenlétre alapozó, ám némileg felejthetőre sikerült Egy fantasztikus nő helyett mi persze sokkal szívesebben láttuk volna Enyedi Ildikó szép és érzékeny filmjét győzedelmeskedni (sőt, ha már itt tartunk, akkor éppenséggel a súlyos, komor, de gyönyörűen fényképezett orosz Szeretet nélkül sem lett volna rossz választás).

Búslakodni azért nem nagyon érdemes, éppen elég örömre ad okot, hogy egy ilyen nagyszerű film híre eljut a világba és egy sor országban megtalálhatja a maga közönségét.

Amiket jelöltek: Szeretet nélkül (Oroszország), Egy fantasztikus nő (Chile), A négyzet (Svédország), Testről és lélekről (Magyarország), The Insult (Libanon)

Ami nyert: Egy fantasztikus nő

 

Szólíts a neveden (Call My By Your Name, 2017)

                                                                       

Rendezte: Luca Guadagnino

Szereplők: Timothée Chalamet, Armie Hammer, Michael Stuhlbarg, Amira Casar, Esther Garrel

Alaphelyzet: A 17 éves Elio szüleivel tölti a nyarat Olaszországban. Az édesapa meghívására megérkezik a nyaralóba a doktorandusz Oliver, hogy pár hetet közös munkával töltsenek, időközben pedig Elio és Oliver egyre közelebb kerülnek egymáshoz és szép lassan ellenállhatatlan vonzódás alakul ki közöttük.

Értékelés: Szép, megkapó szerelmi történet, csodás környezetben elmondva; aki érzékeny az ilyesmire, néhol esetleg irritálónak ható felső középosztálybeli-értelmiségi szenvelgést azért fel tud fedezni benne. Szerencsére a fókusz nem ide kerül, még csak nem is oda, hogy a 80-as években (és legyünk őszinték: akár ma is) még nehezebben elfogadott férfiak közti szerelem milyen akadályokba ütközik (noha a háttérben felsejlik ez is: a könnyebb, egyértelműbb, konvencionális, kvázi magától értetődő, előre kijelölt út választása a lehetséges konfliktusokkal járó helyett). Nem, a Szólíts a neveden leginkább azért jó, mert egy a szerelemmel még csak most ismerkedő kamasz fiú nagyon intim történetét meséli  el egyszerűen, sok-sok érzelemmel, az örömmel, beteljesüléssel és a fájdalmakkal együtt, azokkal az élményekkel, amikből aztán majd az életre szóló, meghatározó, személyiséget is formáló, legfontosabb emlékek lesznek.

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, 2017)

Rendezte: Martin McDonagh

Szereplők: Frances McDormand, Woody Harrelson, Sam Rockwell, Caleb Landry Jones, Peter Dinklage

Alaphelyzet: Miután Mildred Haynes kamaszlányát brutális kegyetlenséggel meggyilkolják és a rendőrség hónapok után sem keríti kézre az elkövetőt, a feldúlt anya először óriásplakátokon kéri számon a helyi erőkön a hanyag munkavégzést, rövidesen pedig egyre inkább elfajuló háborút indít az erősen kihívásokkal küszködő, rasszizmustól sem éppen elzárkozó rendőrök ellen, ami így vagy úgy, de a kisváros egész közösségére kihat.

Értékelés: Meddig mehetsz el haragodban, ha igazából érdemben semmit nem tehetsz, maximum alaposan kitombolhatod magad? Várhat-e megváltás az út végén, amikor még olyanokkal is hadakozol, akik már régen nem érdemlik meg a dühödet? És persze: nem magadra vagy-e igazából a legdühösebb, és akkor minden csak önsorsrontás, mert hát a harag csak még több haragot szül és nem vezet sehova?

Ehhez hasonló kérdéseket tesz fel McDonagh, de nem ez a nagy truváj. A film igazi ereje a jól megírt karakterekben rejlik és az író-rendező kivételes tehetségében, amivel még az első látásra szinte burleszkszerűen együgyű, komédiába illő szereplőnek is pár húzással drámai mélységet tud adni; aztán meg mint a legjobb színdarabokban: a társulatból mindenki hozzáteszi az egészhez a maga kis szerepét, hogy forogjon a mesterien felépített gépezet és a szerencsés néhányaknak az előtérben lehetősége legyen tündökölni.

Lady Bird (2017)

Rendezte: Greta Gerwig

Szereplők: Saoirse Ronan, Laurie Metcalf, Lucas Hedges, Timothée Chalamet, Tracy Letts

Alaphelyzet: A főiskolai jelentkezés előtt álló, lázadásra hajlamos kamaszlány, Christine mindent elkövet, hogy minél előbb kiszakadjon az általa természetesen a világ legunalmasabb, legérdektelenebb városának tartott Sacramento-ból és minél távolabb kerüljön az általa természetesen a világ legszerencsétlenebbikének tartott családi közegétől, azon belül is elsősorban anyukájától, akivel időnként különösen nehezen találják meg a közös hangot.

Értékelés: Nagyon okosan és határtalan szeretettel megírt, magabiztosan megrendezett, szép, gazdag és könnyen átélhető történet, amiben a Gerwig-re olyannyira jellemző szertelen humor mellett az összetett és megható anya-lánya kapcsolat kapja a nagy hangsúlyt, ami pompás lehetőséget biztosít a két színésznőnek a brillírozásra.

A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

Rendezte: Joe Wright

Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Lily James

Alaphelyzet: A 2. világháború idején Nagy-Britannia frissen kinevezett miniszterelnöke, Winston Churchill sosem látott kihívásokkal kénytelen szembenézni, amennyiben nemcsak a belső ellenségeit és rosszakaróit, hanem az egyre erősödő, egyre fenyegetőbb náci hatalom terjeszkedését is le kell szerelnie.

Értékelés: Dobpergés, fanfárok, üstdob, cintányér: Gary Oldman Winston Churchill-t játssza! Pszt, most már csöndet kérek, a nagy színész éppen nagy szerepet játszik! Hé, ti ott, mellékszereplők, nyughassatok már, nem látjátok, hogy Oldman éppen Churchill-t  alakítja?! Különösen te, Lily James, eszedbe se jusson úgy csinálni, mintha több lenne a szereped annál, hogy a főhős karakterét erősítsd és lendítsd előre, ne csinálj úgy, mintha saját, megírt személyiséged lenne! Inkább több áhítatot kérek, ha lehet, itt tényleg éppen egy Churchill-alakítás van folyamatban, igen, igen, jó a maszk, látja ezt mindenki, és hát természetesen Gary Oldman van alatta, a nagy színész.

És egyébként tényleg az, de hová tűnt el körülötte az értelmezhető, értékelhető film?!                             

A Pentagon titkai (The Post, 2017)

Rendezte: Steven Spielberg

Szereplők: Meryl Streep, Tom Hanks, Bob Odenkirk, Carrie Coon

Alaphelyzet: Miután a The New York Times nagyszabású cikket közöl a Pentagon-ból kiszivárogtatott anyagokból, amik elnökségeken átívelő hazugságok és csúsztatások sorozatát leplezik le, és az amerikai kormány büntetésekkel igyekszik elejét venni, hogy további írások jelenhessenek meg, a Washington Post tulajdonosa és főszerkesztője úgy döntenek, ők is feldolgozzák és megjelentetik az anyagokat, mert már nem csak a közvélemény félrevezetéséről van szó, a sajtó szabadsága is veszélyben forog.

Értékelés: Spielberg visszafogottabb, letisztultabb, mértéktartóbb munkái közé tartozik a Pentagon titkai, noha bizonyos megoldásaiban (képekben, beállításokban, bizonyos mondatokban és azok elővezetésében) visszaköszön a rendező vonzódása a szermérmetlen szentimentalizmushoz, pátoszossághoz, kényszeredett hőskultuszhoz.

Adja magát a hasonlítás a még viszonylag friss élménynek számító Spotlight-hoz: az a film sokkal valóságosabbnak, sokkal élőbbnek, sokkal emberibbnek (értsd: a karakterek hús-vér embereknek tűntek, nem pedig egy amerikai történeti képeskönyv lapjairól előbújó, stilizált hősalakoknak) hatott, ezért húsbavágóbb is tudott lenni.             

 

Filmes teszt barátságos, ellenséges, vagy kifejezetten veszélyes állatokkal, könnyebb, nehezebb és néha beugratós feladványokkal.

Sok sikert!

Aki kicsit is érdeklődik a televíziózás aktuális helyzete iránt, annak valószínűleg már a könyökén jön ki a jó pár éve közhelyszerűen hangoztatott mondat: aranykorát éli manapság a tévézés. De ahogy az a legtöbb közhellyel lenni szokott, természetesen ennek is megvan a maga valóságalapja. Még úgy is, hogy igen intenzíven jelentkező változások és átrendeződések időszakát kénytelen megélni napjainkban az iparág.

A legtöbb szakember a 2000-es évek első felére teszi a televíziózás újkori felfutását, ami elsősorban a tévés sorozatgyártás robbanásszerű fejlődésének volt köszönhető. A nagy sikerű és a világ minden táján hatalmas rajongótáborral rendelkező Lost – Eltűntek című sorozattal (2004-ben indult el, de az olyan, a történetmesélést megváltoztató, komplex karaktereket mozgató, mély drámai kidolgozottsággal kecsegtető, horribile dictu művészi igényességgel készülő, ünnepelt sorozatok, mint a Maffiózók, vagy a sokak által minden idők legjobbjának tartott Drót már néhány évvel korábban elrajtoltak, hatásuk megkérdőjelezhetetlen volt és a mai napig érezhető) a mozik mellett a tévében is megjelent a high concept fogalma, onnantól kezdve pedig nem is volt megállás. Évről évre egyre nagyobb mennyiségben jelennek meg az újabb és újabb tévésorozatok, és míg 2002-ben 182 tévésorozat került adásba, addig 2016-ban már 455 új és eredeti ötleten alapuló szériát mutattak be.

Ráadásul nem csak a szépen lassan egészen nyomasztóvá váló mennyiségben készülő sorozatok között válogathat a kikapcsolódást kereső néző, reality show-k, tehetségkutató műsorok, talk show-k, vetélkedők is szép számban készülnek (és nem is csak a hatalmas felvevőpiaccal bíró Egyesült Államokban, hanem például hazánkban is, ahol az évek óta működő, jól bejáratott tehetségkutató vagy pusztán a szórakoztatást megcélzó külföldi franchise-ok mellett folyamatosan jelennek meg újak is, hogy aztán vagy megragadjanak, vagy egy gyors évad után rögtön ki is kopjanak).

Valóban nem túlzás tehát aranykorról beszélni, az igazi kérdés manapság a televíziózással kapcsolatban nem is ez, sokkal inkább, hogy mi történik a jövőben a hagyományos értelemben vett tévézéssel és hogy gyökeresen megváltoznak-e a fogyasztói szokások, amikor egyre nagyobb teret hódít magának egy olyan új típusú tartalomsugárzási elveket meghonosító szolgáltató, mint bejegyzésünk főszereplője, a Netflix.

Hogy indult a Netflix?

Reed Hastings érzelmi intelligenciája bizonyos források szerint a nullával egyenlő, minden másban kitűnően teljesít, egyébiránt pedig meglehetősen szórakozott figura lehet: az (egyébként megkérdőjelezhető hitelességű) anekdota szerint egyszer elfelejtette visszavinni a videókölcsönzőbe az Apollo 13 című filmet, amiért meg is kapta a maga 40 dolláros késedelmi díját. Cserébe viszont azonnal beugrott neki a Netflix ötlete.

Akár ez az apró bosszúság, akár bármi más jelentette az inspirációt, az biztos, hogy Hastings és szoftvermérnök társa, Marc Rudolph 1997-ben megalapította a Netflix-et, ami akkoriban nem volt több egy internetes alapon működő, postai csomagküldést használó DVD-kölcsönzőnél. 2 évvel később azonban olyan új típusú előfizetői megoldásra váltott a szolgáltató, ami egyszeri havidíj befizetése ellenében már korlátlan számú DVD kikölcsönzését tette lehetővé a Netflix-tagok számára, akik 2000-től kezdve a tagok értékeléseit figyelembe vevő algoritmus által működtetett, személyre szabott filmajánlási rendszerrel is találkozhattak felhasználói felületükön.

Az első néhány év nehézségei után a cég már 2003-ban nem kevesebb, mint 6,5 millió dollár profitot könyvelhetett el, Hastings pedig 2004-ben nyugdíjba is vonult a Netflix igazgatótanácsából.

Egy streamingszolgáltató mind felett?

Az igazi térhódítás 2007-től kezdődött meg, ekkor váltott ugyanis a Netflix az igen körülményes és idejétmúlt postai DVD-küldözgetésről az internetes video-on-demand rendszerre. Onnantól kezdve a havidíjat befizető Netflix-tagoknak pedig nincs is más dolguk, mint az internetes felületen válogatni a Netflix által kínált tartalmak között és pár kattintás után azonnal nézhetik is online az általuk kiválasztott filmeket, sorozatokat, dokumentumfilmeket. Nincs több vacakolás a DVD-lemezekkel, ráadásul a hagyományos, kereskedelmi tévés sugárzással szemben reklámok sincsenek, így az ilyesmire érzékeny néző (vagy ha feltétlenül korszerűen és naprakészen, a változó szokásokat is figyelembe véve akarnánk fogalmazni: tartalomfogyasztó) akár a régi típusú tévézést teljes mértékben kiváltó alternatívaként is tekinthet a Netflix-re.

Ami egyébként 2007 után igen offenzív terjeszkedésbe kezdett: pár év leforgása alatt gyakorlatilag minden nagy elektronikai céggel társulási szerződést kötött, hogy szolgáltatásai ne csak személyi számítógépeken legyenek elérhetőek, hanem olyan platformokon és eszközökön is, mint az Xbox, Playstation, Nintendo, az Apple termékei, internethez kapcsolható televíziók és egyéb készülékek, és persze egyre több régióban, egyre több országban vált használhatóvá (Magyarországon például 2016 elején), így napjainkban több mint 100 millió felhasználóval büszkélkedhet világszerte.

Hogyan csináljunk (online) tévét?

Az egészen rövid idő alatt igen nagy befolyásra szert tevő Netflix nemcsak a tévénézési szokásokat változtatta meg, hanem a televíziós tartalomkészítést is. Egy filmek és sorozatok online sugárzásából hatalmas bevételekre szert tevő cég esetében elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb maga a cég is saját sorozatok (majd később filmek) gyártásába kezdjen: az első eredeti Netflix-sorozat a House of Cards (Kártyavár) volt és rögtön 2, egyenként 13 részes évad készült belőle 100 millió dolláros költségvetéssel. Az elsőre kockázatosnak tűnő befektetés kifizetődőnek bizonyult, nézők és kritikusok egyaránt szerették a machiavellista politikus történetét, az első évad rögtön 8 Emmy-jelölést kapott, a második már 13-at, Kevin Spacey pedig egy újabb karriercsúcs alakítással emelte tovább ázsióját.

A House of Cards-ot további kritikuskedvenc és/vagy a közönség körében népszerű Netflix-sorozatok követték (Orange Is the New Black, Narcos, Stranger Things), amelyek egytől-egyig az új Netflix-módszer alapján kerültek bemutatásra: a premiernapon egyben, az adott évad összes része felkerül a Netflix oldalára, így a felhasználó/néző maga döntheti el, hogyan osztja be magának a sorozatot.

Ez a megoldás pedig hatással volt a sorozatok elkészítésére is: mivel a hagyományos televíziós műsorszerkesztésre jellemző kötöttségekkel a Netflix rendszerében nem kell számolni (nincs előre lefektetett, fix műsorrend, szigorúan betartandó műsoridőkkel, nincs reklámidő sem, amihez igazodni kellene), ezért az egyes epizódok hossza változhat annak megfelelően, hogy az adott rész történései éppen milyen mélységű kifejtést igényelnek, ami sokkal szabadabb és természetesebb történetmesélésre ad lehetőséget. Ráadásul azzal, hogy az évad összes epizódja egyszerre kerül fel a Netflix felületére, megszűnik a cliffhanger-ek bevetésének folyamatos kényszere is, mert míg a tévében rendszerint egy hét telik el két sorozatepizód között, ezért muszáj sokszor öncélúvá és bombasztikussá váló húzásokkal nyitva hagyni egy-egy epizód végét, hogy a néző a következő részre is visszatérjen, addig a Netflix-en akár egyben megnézhető a teljes évad. Ez pedig ismét csak a történetmesélésnek kedvez: ebben a rendszerben sokkal könnyebb úgy tekinteni alkotói szempontból egy Netflix-sorozatra, mint egy hosszú, több részre szabdalt, de egységes filmre. Nem meglepő, hogy ez a fajta sorozatkészítés vonzza az olyan alkotókat, akik komplex, összefüggő, játékfilmes igényességű történetek elmesélésében gondolkoznak 8, 10, 13, esetenként akár ennél is több órás terjedelemben (jó példa erre a Duffer-testvérek 2016-os Stranger Things-ének első évada, amely a főcímek levágásával tulajdonképpen egybefüggő, cirka 8 órás filmként is értelmezhető).

Amit a Netflix kínálni tud, vonzó és kecsegtető lehet alkotói szempontból (és a lendületes terjeszkedés alapján egyértelműen látszik, hogy az előfizetők is vevők az újfajta (televíziós) modellre), egyszersmind ijesztő is – legalább is azok számára, akik aggódnak a hagyományos televíziózás (és mozizás) jövőjéért.

Mindenki a Netflix-re tart?

A már most is gigászivá hízott Netflix tervei a jövőre nézve igen ambiciózusak. Nagyon úgy tűnik, hogy minden adott ahhoz, hogy a cég tovább terjeszkedjen, elhivatottságból, víziókból és persze elkölthető forrásokból biztosan nincs hiány:

• csak a 2017-es évre 6 milliárd(!) dollárt különített el a cég eredeti sorozatok legyártására, további 1 milliárdot marketingre és – dacára annak, hogy nem nehéz úgy érezni, a sorozatpiac bizony kezd telítődni, fogyasztóként legalábbis lehetetlen lépést tartani az irgalmatlan tempóban növekvő kínálattal – egyáltalán nincs tervben a lassítás
• egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyártási tervekben a lokalitás: helyben, az adott ország viszonyait figyelembe véve és a történetbe beépítve készülhet a jövőben egyre több Netflix-sorozat, amelyek aztán globálisan lesznek elérhetőek mindenki számára egy időben (példa erre a már második évadára ráforduló, angol The Crown, ami II. Erzsébet királynő életútjára koncentrál, a Marseille című francia sorozat, vagy a még bemutatás előtt álló Dark című német, misztikus családi dráma)
• a tévésorozatok mellett kiemelt jelentősége lesz a valóságshow-k készítésének is: csak erre az évre 20, nem előre megírt forgatókönyv alapján megvalósított, reality-típusú tévéműsor szerepelt a tervek között, amik közül az Ultimate Beastmaster című akadályverseny nemzetközi résztvevőkkel, Sylvester Stallone produceri felügyelete mellett készült
• eddig is sikerült már igazi tévés, vagy akár hollywood-i nagyvadakat elcsábítania a Netflix-nek egy-egy produkció erejéig (a House of Cards-ot például a kultfilmes David Fincher indította útjára) és a jövőben sem lesz ez másként: az olyan nagy sikerű sorozatok, mint a Grace klinika, a Botrány, vagy a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? alkotójaként ismert Shonda Rhimes idén augusztusban igazolt a Netflix-istállóhoz, a Mindhunter című, sorozatgyilkosok pszichéjébe betekintő sorozattal David Fincher is megy egy újabb kört, de a jövőben a Coen-testvérek és Steven Soderbergh is jelentkezni fognak a maguk Netflix-sorozatával
• és ha ennyi egyszerre nem lenne elég, a Netflix szívesen válna a következő Disneyvé is: egy teljes képregény-márka (a Millarworld, amihez többek között a Wanted és a Kick-Ass című képregények tartoznak) opciós jogainak megszerzésével egy sor saját gyártású Netflix-es képregényfilmre és –sorozatra, a Disney-től látott mozgóképes univerzumépítésre lehet rövidesen számítani

Az impresszív tervek szövögetése, a szinte felfoghatatlanul magas összegek elköltése és a nagy nevek leigazolása persze mind egyetlen célt szolgálnak: minél több előfizető elcsábítását és bekebelezését. Ezen a téren a legfrissebb célszám a jelenlegi duplája, 200 millió, de talán nem túlzás azt állítani, hogy a Netflix minden bizonnyal azt szeretné, ha a jövőben minden tévénéző a világon az ő szolgáltatásait választaná.

És hogy mi lesz akkor a hagyományos értelemben vett televíziózással? Nos, az biztos, hogy a robbanásszerű digitalizáció és a streamingelés felfutása érezteti hatását (egy kutatás szerint 2011-ben a 18-24 éves amerikai fiatalok átlagosan 24 órát töltöttek egy héten hagyományos értelemben vett tévézéssel, míg 2016-ban már csak 15-öt, manapság pedig több időt töltenek streamingelt tartalmak fogyasztásával, mint tévénézéssel), és ha a nagy tévétársaságok újfajta, nagy fejtörést okozó kihívásokkal találják is szembe magukat, a nézők biztosan nem járnak rosszul, hiszen a soha nem látott kínálatbővülés, a választási lehetőségek kiszélesedése és a tartalomfogyasztás beosztása felett megszerzett nagyobb kontroll miatt valóban igazi aranykorban érezhetik magukat.

Számtalan film választja témájául a börtönlét nehézségeinek ábrázolását és Dunát lehetne rekeszteni a bűn, a bűnösség és ártatlanság, vagy éppen a raboskodás mibenlétét boncolgató mozgóképes alkotásokkal is. Egy fokkal talán érdekesebb, amikor egy belső mozgatórugó, egy érzés, egy elvont fogalom rabjává válik egy-egy mozifilm olykor szerencsés, legtöbbször inkább tragikus sorsú hőse.

A bejegyzés szereplői mindannyian megvádolhatóak azzal, hogy szinte monomániásan ragaszkodnak saját mozgatórugójukhoz - rájuk szabott, személyes börtönükből legtöbbjük talán soha nem is talál kiutat. Szigorú, de igazságos szemmel tekintsünk most végig a vádlottak padján!

A bosszú börtönében

Elsőrendű vádlott: Beatrix Kiddo, a. k. a. a Menyasszony, a. k. a. Fekete Mamba (Uma Thurman)

Uma Thurman a Kill Bill című filmben

Tett színhelye: Kill Bill 1-2.

Elkövetés ideje: 2003, 2004

Nevelőtiszt: Quentin Tarantino

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...addig nem áll meg, míg nem likvidál mindenkit, aki felelős családja szétrombolásáért.

Tények: Beatrix Kiddo éveken át egy széles körben ismert bérgyilkosszervezet tagjaként tevékenykedik, kiugrási kísérlete azonban kudarcba fullad, mikor korábbi alkalmazója és bűntársai fegyverrel szakítják félbe a Vérfoltos Menyasszony néven is emlegetett Kiddo esküvőjét. B. K. túléli a támadást, négy éven át tartó kómájából felébredve egyetlen dolog hajszolására teszi fel életét: módszeresen haladva, egyenként kutatja fel korábbi társait, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmekért.

Ítélet: Állhatatossága, kitartása és kérlelhetetlensége miatt visszakapja felügyeleti jogát a tőle elszakított gyermeke felett.

Másodrendű vádlott: Oh Dae-soo (Min-sik Choi)

Min-sik Choi az Oldboy című filmben

Tett színhelye: Oldboy

Elkövetés ideje: 2003

Nevelőtiszt: Chan-wook Park

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy...: ...bár keményen próbára tehetik, megtörni sosem fogják, és megkeresi a válaszokat az őt gyötrő kérdésekre.

Tények: Oh Dae-soo látszólag megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag egy hotelszoba foglyává válik, 15 év múlva szabadul és bosszút esküszik. Fogvatartójához többrendbeli testi erőszak és többrendbeli gyilkosság elkövetésén keresztül vezet az út, s ahogy megkapja a vágyott válaszokat, úgy találja magát egy vérfertőzéssel, öngyilkossággal, évtizedes sérelmekkel és bosszúvággyal terhelt, bonyolult viszonyrendszer kellős közepén.

Ítélet: Noha Oh Dae-soo fogvatartójának sorsa elkerülhetetlenül megpecsételődik, kétséges marad, hogy maga Oh Dae-soo feloldozást nyerhet-e, s talán most már örök életében egy múltban vétett hiba rabja marad.

Harmadrendű vádlott: Hugh Glass (Leonardo DiCaprio)

Leonardo DiCaprio az A visszatérő című filmben

Tett színhelye: A visszatérő

Elkövetés ideje: 2015

Nevelőtiszt: Alejandro González Iñárritu

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy...: ...hó és jég, fagyos folyó és megdermedt táj, vadállatok és vademberek sem állíthatják meg, míg meg nem találja azt a becstelen prémvadászt, aki elárulta és magára hagyta.

Tények: Hugh Glass fia gyilkosság, Glass cserbenhagyás és gyilkossági kísérlet áldozatául esik. Miután az esetet túléli, H. G. energiát és állatállományt nem kímélve szeli át a nem embernek való vidéket, hogy megtalálja és meggyilkolja az őt átverő kollégáját.

Ítélet: Az önbíráskodás tipikus esetével állhatnánk szemben, Glass mégsem saját kezűleg végez ellenfelével és üdvösségre sem lel – utolsó, kérdő-kérlelő tekintetében jéggé fagy a kétségbeesés: talán ez az egész bosszúmenet mégsem ért semmit, ha út közben a tájjal együtt végleg megdermedt a lélek is.

A szerelem börtönében

Elsőrendű vádlottak: Jack Dawson és Rose DeWitt Bukater (Leonardo DiCaprio és Kate Winslet)

Leonardo DiCaprio és Kate Winslet a Titanic című filmben

Tett színhelye: Titanic

Elkövetés ideje: 1997

Nevelőtiszt: James Cameron

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy…: …szakítanak mindennemű konvencióval és elvárással, és nem engedik, hogy szerelmük útjába ember vagy jéghegy álljon.

Tények: Rose egy elrendezett házasság pokolinak ígérkező börtönébe tart, míg Jack épp egy szabad élet felé veszi az irányt, amikor mindketten ugyanarra a hajóra szállnak fel. Elkerülhetetlen, hogy a két fiatal sorsa összefonódjon a szerelemben, szabadulni nem tudnak egymástól, s a történelem egyik leghíresebb hajójának elsüllyedt roncsai közül egy grandiózus és tragikus romantikus történet emelkedik ki.

Ítélet: Jack örökre a jéghideg óceán foglya marad, hogy Rose elnyerhesse oly vágyott szabadságát.

Másodrendű vádlott: Joel Barish (Jim Carrey)

Kate Winslet és Jim Carrey az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben

Tett színhelye: Egy makulátlan elme örök ragyogása

Elkövetés ideje: 2004

Nevelőtiszt: Michel Gondry

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy…: … - legyen egy kapcsolat felbomlása mégoly fájdalmas is - nem fogja hagyni, hogy egy egykor ígéretes szerelem emlékei nyomtalanul eltűnjenek.

Tények: Joel Barish nem csak egy szépen induló szerelem és egy minden ízében különleges nő, hanem a saját elméje rabjává is válik, miután kétségbeesett küzdelmet indít, hogy megmentse és megőrizze emlékeit szerelméről. És ahogy az emlékeket kitörlő tudományos technológia elől nem lehet menekülni, úgy a szerelem börtönéből sincs igazán kiút…

Ítélet: Joel elveszíti emlékeit, a szerelem egy szakasza lezárul, de még mindig van esély és lehetőség az újrakezdésre.

Harmadrendű vádlottak: János és Luca (Darvas Iván és Törőcsik Mari)

Törőcsik Mari és Darvas Iván a Szerelem című filmben

Tett színhelye: Szerelem

Elkövetés ideje: 1971

Nevelőtiszt: Makk Károly

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy…: …nem hagyják, hogy a politikai hatalom konkrét, fizikai börtöne, vagy a rideg és érzéketlen szocializmus hétköznapjainak fogsága megtörje és felőrölje őket.

Tények: János politikai okok miatt ül börtönben, de felesége, Luca ugyanannyira elveszíti szabadságát a szocializmus mindennapjaiban: János beteg édesanyját gondozza, barátai időközben elfordulnak tőle, segítséget nem kap. Csak a remény és a szerelem mélyben pislákoló, de soha ki nem hunyó lángjai hajtják tovább az életben maradásért folytatott harcban.

Ítélet: Jánost kiengedik a börtönből, hazatér Lucához és a köréjük záródó szerelem újjáéledő intimitása hozza el az igazi szabadulást.

A hatalom börtönében

Elsőrendű vádlottak: Mike Morris és Stephen Meyers (George Clooney és Ryan Gosling)

Ryan Gosling az A hatalom árnyékában című filmben

Tett színhelye: A hatalom árnyékában

Elkövetés ideje: 2011

Nevelőtiszt: George Clooney

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy…: …a hatalom megszerzéséért mindent megtesznek, és még ha az út az erkölcsi pusztuláson át is vezet, ők akkor sem fordulnak vissza.

Tények: Bár Stephen Meyers kampánystratéga tiszta kézzel és igaz hittel vág bele Morris kormányzó politikai kampányának lebonyolításába, rá kell ébrednie, hogy a hatalom megszerzéséhez rögös út vezet és többé vagy kevésbé, de mindenkinek be kell mocskolnia a kezét. Nem csoda, hogy ami kezdetben naiv idealizmussal átitatott kampányszervezésnek indul, az nagyon hamar zsarolásokkal tarkított, kíméletlen politikai játszmába csap át.

Ítélet: Mike és Stephen valószínűleg örökre a hatalom börtönében raboskodnak majd, de a bennünk szunnyadó igazságérzet azt kívánja, bár ténylegesen is a rácsok mögé kerülnének ezek a velejükig romlott politikai szereplők.

Másodrendű vádlottak: az Egyesült Államok elnöke, Conrad Brean és Stanley Motss (Michael Belson, Robert De Niro és Dustin Hoffmann)

Robert De Niro, Anne Heche és Dustin Hoffman az Amikor a farok csóválja... című filmben

Tett színhelye: Amikor a farok csóválja...

Elkövetés ideje: 1997

Nevelőtiszt: Barry Levinson

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy...: ...akár egy egész nemzet megvezetésére is hajlandóak, ha a tét a hatalomban maradás.

Tények: Mit tehet az Amerikai Egyesült Államok elnöke és tanácsadói csapata, amikor közeledik a választás és az egész ország éppen az elnök szexbotrányától hangos? Természetesen - a figyelem elterelésére - kitalálnak egy nem létező háborút egy távoli országgal, és ha már Hollywood úgyis kéznél van, tettestársként bevonnak egy jó képességű producert, aki felépíti a médiahacket. Amikor egy teljes nemzet megvezetéséről van szó és a hatalom megtartása a tét, sosem lehet elég messzire menni – a hazugságok lefelé tartó spiráljában egyre csak terebélyesedik az átverés.

Ítélet: A hazugság és a politikai machináció győz, az elnököt újraválasztják, a nagyravágyó filmproducer azonban rosszul jár, amiért nem ismeri fel, hogy a mindenkori hatalom mindig csakis önmagát védi és nem tűr semmilyen kilengést.

Harmadrendű vádlott: Alan Richmond, az Egyesült Államok elnöke (Gene Hackman)

Gene Hackman (középen) az Államérdek című filmben

Tett színhelye: Államérdek

Elkövetés ideje: 1997

Nevelőtiszt: Clint Eastwood

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...elnökként fenntartja magának a jogot, hogy bűncselekmények és szemérmetlen hazugságok árán is védje önmagát és hatalmát.

Tények: Luther Whitney, a börtönt is megjárt tolvaj újabb nagyszabású betörése alkalmával súlyos bűncselekmény szemtanúja lesz: Richmond elnök légyottja szeretőjével, a korábban az elnököt támogató milliárdos feleségével kezelhetetlenül erőszakossá válik és a nőt lelövik. Az elnök és titkosszolgálati emberei úgy döntenek, eltussolják és másra kenik a bűntényt (sőt, együttérzésüket még a sajtó előtt is demonstrálják), az ügyben azonban rendőrségi nyomozás indul és Whitney is úgy dönt, nem menekül el, mert a hatalom álságosságával és képmutatásával muszáj szembeszállni.

Ítélet: A film olyan emberek képét festi fel, akik hatalmi gőgjükben elhiszik, hogy bármit megúszhatnak – a sors furcsa fintora, hogy épp egy bűnöző ered a bűnösök nyomába, így Luther Whitney közbenjárása nyomán az elnöknek is meg kell fizetnie bűneiért.

A vágyak börtönében

Elsőrendű vádlott: Brandon (Michael Fassbender)

Michael Fassbender a Shame - A szégyentelen című filmben

Tett színhelye: Shame – A szégyentelen

Elkövetés ideje: 2011

Nevelőtiszt: Steve McQueen

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy...: ...a lelkében szétterülő ürességet a szex hajszolásával fogja kitölteni és mindenáron távol tartja magától az intimitást.

Tények: Brandon látszólag irigylésre méltó életet él, jó állása van, jól keres, jól öltözött, jó helyen lakik... csak éppen nincs senkije, teljességgel hiányzik az életéből az intimitás, talán még érzései sincsenek, bizonyos pillanatokban pedig már-már úgy tűnik, csak egyetelen lépés választja el a Patrick Bateman-né válástól. De nem Bret Easton Ellis egyik yuppie-horrorjában járunk, a hús helyett itt a test börtönébe zárt lelkek véreznek. És bármennyire próbálja Brandon a lelkébe ütött, tátongó lyukat, ezt a súlyos, konok, nyomasztó ürességet szex- és pornófüggőségével kitölteni, patikamérlegen kimért egyensúlyi helyzetéből azonnal kizökken, amikor betoppan hozzá a szintén láthatóan sérült húga, Sissy.

Ítélet: Brandon kénytelen szembenézni problémáival, kitörési pontokat azonban nem talál, nagyon úgy fest, hogy csak visszatántorogni lesz képes saját poklába.

Másodrendű vádlott: Erika Kohut (Isabelle Huppert)

Isabelle Huppert és  Benoît Magimel az A zongoratanárnő című filmben

Tett színhelye: A zongoratanárnő

Elkövetés ideje: 2001

Nevelőtiszt: Michael Haneke

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...beteges szexuális vágyak mögé rejti el sebzett és megnyomorodott lelkét, amihez senkinek nem enged már hozzáférést.

Tények: Az egyedülálló zongoratanárnő idős édesanyjával él egy lakásban, de saját meg nem élt szexuális vágyai is épp úgy bezárva tartják, mint a zsarnoki hajlamú anya túlszeretése. Újdonsült, fiatal és jóképű tanítványa szerelmi közeledését nem képes jól fogadni a végletekig feszült tanárnő: frusztrációjából és lelki torzulásaiból csak extrém és bizarr szexuális kívánságokra futja, érzelmekre és gyengédségre aligha.

Ítélet: A tanárnő feloldhatatlan ridegsége a tanítványból is annak legrosszabb énjét hozza elő – nincs szabadulás, a szeretetre való képesség hiánya talán örökre a vágyakozás és be nem teljesülés, az önkínzás és öngyötrés börtönébe zárja a címszereplőt.

Harmadrendű vádlott: Joe (Charlotte Gainsbourg/Stacy Martin)

Stacy Martin és Shia LaBeouf az A nimfomániás című filmben

Tett színhelye: A nimfomániás – 1. rész

Elkövetés ideje: 2013

Nevelőtiszt: Lars von Trier

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...önző módon felhasznál bárkit, hogy kiélhesse sosem csillapodó vágyait.

Tények: Miután az összevert és az utca kövén hagyott Joe-t megtalálja és hazaviszi Seligman, az aszketikus hajlamú polihisztor, a nő elmeséli neki az életét. Pontosabban hát a nimfomániája történetét, mert Joe váltig állítja, mindennapjait egész kicsi kora óta meglévő szexfüggősége határozza meg, és képes bárkit, bárhol és bármikor fel- vagy éppen kihasználni, hogy csillapítsa vágyait.

Ítélet: Seligman újabb és újabb érvei ellenére Joe képtelen felmenteni önmagát, és megint csak ott tartunk, ahol voltunk már a fentebbi filmek esetén is: ha a mindent eluraló vágy üresen kongó börtöne bezárul és kívül reked minden érzelem, próbáljon bármerre is mozdulni, a csapdába esett ösztönállat minden irányban csak falakba ütközik.