filmrefel

Aki kicsit is érdeklődik a televíziózás aktuális helyzete iránt, annak valószínűleg már a könyökén jön ki a jó pár éve közhelyszerűen hangoztatott mondat: aranykorát éli manapság a tévézés. De ahogy az a legtöbb közhellyel lenni szokott, természetesen ennek is megvan a maga valóságalapja. Még úgy is, hogy igen intenzíven jelentkező változások és átrendeződések időszakát kénytelen megélni napjainkban az iparág.

A legtöbb szakember a 2000-es évek első felére teszi a televíziózás újkori felfutását, ami elsősorban a tévés sorozatgyártás robbanásszerű fejlődésének volt köszönhető. A nagy sikerű és a világ minden táján hatalmas rajongótáborral rendelkező Lost – Eltűntek című sorozattal (2004-ben indult el, de az olyan, a történetmesélést megváltoztató, komplex karaktereket mozgató, mély drámai kidolgozottsággal kecsegtető, horribile dictu művészi igényességgel készülő, ünnepelt sorozatok, mint a Maffiózók, vagy a sokak által minden idők legjobbjának tartott Drót már néhány évvel korábban elrajtoltak, hatásuk megkérdőjelezhetetlen volt és a mai napig érezhető) a mozik mellett a tévében is megjelent a high concept fogalma, onnantól kezdve pedig nem is volt megállás. Évről évre egyre nagyobb mennyiségben jelennek meg az újabb és újabb tévésorozatok, és míg 2002-ben 182 tévésorozat került adásba, addig 2016-ban már 455 új és eredeti ötleten alapuló szériát mutattak be.

Ráadásul nem csak a szépen lassan egészen nyomasztóvá váló mennyiségben készülő sorozatok között válogathat a kikapcsolódást kereső néző, reality show-k, tehetségkutató műsorok, talk show-k, vetélkedők is szép számban készülnek (és nem is csak a hatalmas felvevőpiaccal bíró Egyesült Államokban, hanem például hazánkban is, ahol az évek óta működő, jól bejáratott tehetségkutató vagy pusztán a szórakoztatást megcélzó külföldi franchise-ok mellett folyamatosan jelennek meg újak is, hogy aztán vagy megragadjanak, vagy egy gyors évad után rögtön ki is kopjanak).

Valóban nem túlzás tehát aranykorról beszélni, az igazi kérdés manapság a televíziózással kapcsolatban nem is ez, sokkal inkább, hogy mi történik a jövőben a hagyományos értelemben vett tévézéssel és hogy gyökeresen megváltoznak-e a fogyasztói szokások, amikor egyre nagyobb teret hódít magának egy olyan új típusú tartalomsugárzási elveket meghonosító szolgáltató, mint bejegyzésünk főszereplője, a Netflix.

Hogy indult a Netflix?

Reed Hastings érzelmi intelligenciája bizonyos források szerint a nullával egyenlő, minden másban kitűnően teljesít, egyébiránt pedig meglehetősen szórakozott figura lehet: az (egyébként megkérdőjelezhető hitelességű) anekdota szerint egyszer elfelejtette visszavinni a videókölcsönzőbe az Apollo 13 című filmet, amiért meg is kapta a maga 40 dolláros késedelmi díját. Cserébe viszont azonnal beugrott neki a Netflix ötlete.

Akár ez az apró bosszúság, akár bármi más jelentette az inspirációt, az biztos, hogy Hastings és szoftvermérnök társa, Marc Rudolph 1997-ben megalapította a Netflix-et, ami akkoriban nem volt több egy internetes alapon működő, postai csomagküldést használó DVD-kölcsönzőnél. 2 évvel később azonban olyan új típusú előfizetői megoldásra váltott a szolgáltató, ami egyszeri havidíj befizetése ellenében már korlátlan számú DVD kikölcsönzését tette lehetővé a Netflix-tagok számára, akik 2000-től kezdve a tagok értékeléseit figyelembe vevő algoritmus által működtetett, személyre szabott filmajánlási rendszerrel is találkozhattak felhasználói felületükön.

Az első néhány év nehézségei után a cég már 2003-ban nem kevesebb, mint 6,5 millió dollár profitot könyvelhetett el, Hastings pedig 2004-ben nyugdíjba is vonult a Netflix igazgatótanácsából.

Egy streamingszolgáltató mind felett?

Az igazi térhódítás 2007-től kezdődött meg, ekkor váltott ugyanis a Netflix az igen körülményes és idejétmúlt postai DVD-küldözgetésről az internetes video-on-demand rendszerre. Onnantól kezdve a havidíjat befizető Netflix-tagoknak pedig nincs is más dolguk, mint az internetes felületen válogatni a Netflix által kínált tartalmak között és pár kattintás után azonnal nézhetik is online az általuk kiválasztott filmeket, sorozatokat, dokumentumfilmeket. Nincs több vacakolás a DVD-lemezekkel, ráadásul a hagyományos, kereskedelmi tévés sugárzással szemben reklámok sincsenek, így az ilyesmire érzékeny néző (vagy ha feltétlenül korszerűen és naprakészen, a változó szokásokat is figyelembe véve akarnánk fogalmazni: tartalomfogyasztó) akár a régi típusú tévézést teljes mértékben kiváltó alternatívaként is tekinthet a Netflix-re.

Ami egyébként 2007 után igen offenzív terjeszkedésbe kezdett: pár év leforgása alatt gyakorlatilag minden nagy elektronikai céggel társulási szerződést kötött, hogy szolgáltatásai ne csak személyi számítógépeken legyenek elérhetőek, hanem olyan platformokon és eszközökön is, mint az Xbox, Playstation, Nintendo, az Apple termékei, internethez kapcsolható televíziók és egyéb készülékek, és persze egyre több régióban, egyre több országban vált használhatóvá (Magyarországon például 2016 elején), így napjainkban több mint 100 millió felhasználóval büszkélkedhet világszerte.

Hogyan csináljunk (online) tévét?

Az egészen rövid idő alatt igen nagy befolyásra szert tevő Netflix nemcsak a tévénézési szokásokat változtatta meg, hanem a televíziós tartalomkészítést is. Egy filmek és sorozatok online sugárzásából hatalmas bevételekre szert tevő cég esetében elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb maga a cég is saját sorozatok (majd később filmek) gyártásába kezdjen: az első eredeti Netflix-sorozat a House of Cards (Kártyavár) volt és rögtön 2, egyenként 13 részes évad készült belőle 100 millió dolláros költségvetéssel. Az elsőre kockázatosnak tűnő befektetés kifizetődőnek bizonyult, nézők és kritikusok egyaránt szerették a machiavellista politikus történetét, az első évad rögtön 8 Emmy-jelölést kapott, a második már 13-at, Kevin Spacey pedig egy újabb karriercsúcs alakítással emelte tovább ázsióját.

A House of Cards-ot további kritikuskedvenc és/vagy a közönség körében népszerű Netflix-sorozatok követték (Orange Is the New Black, Narcos, Stranger Things), amelyek egytől-egyig az új Netflix-módszer alapján kerültek bemutatásra: a premiernapon egyben, az adott évad összes része felkerül a Netflix oldalára, így a felhasználó/néző maga döntheti el, hogyan osztja be magának a sorozatot.

Ez a megoldás pedig hatással volt a sorozatok elkészítésére is: mivel a hagyományos televíziós műsorszerkesztésre jellemző kötöttségekkel a Netflix rendszerében nem kell számolni (nincs előre lefektetett, fix műsorrend, szigorúan betartandó műsoridőkkel, nincs reklámidő sem, amihez igazodni kellene), ezért az egyes epizódok hossza változhat annak megfelelően, hogy az adott rész történései éppen milyen mélységű kifejtést igényelnek, ami sokkal szabadabb és természetesebb történetmesélésre ad lehetőséget. Ráadásul azzal, hogy az évad összes epizódja egyszerre kerül fel a Netflix felületére, megszűnik a cliffhanger-ek bevetésének folyamatos kényszere is, mert míg a tévében rendszerint egy hét telik el két sorozatepizód között, ezért muszáj sokszor öncélúvá és bombasztikussá váló húzásokkal nyitva hagyni egy-egy epizód végét, hogy a néző a következő részre is visszatérjen, addig a Netflix-en akár egyben megnézhető a teljes évad. Ez pedig ismét csak a történetmesélésnek kedvez: ebben a rendszerben sokkal könnyebb úgy tekinteni alkotói szempontból egy Netflix-sorozatra, mint egy hosszú, több részre szabdalt, de egységes filmre. Nem meglepő, hogy ez a fajta sorozatkészítés vonzza az olyan alkotókat, akik komplex, összefüggő, játékfilmes igényességű történetek elmesélésében gondolkoznak 8, 10, 13, esetenként akár ennél is több órás terjedelemben (jó példa erre a Duffer-testvérek 2016-os Stranger Things-ének első évada, amely a főcímek levágásával tulajdonképpen egybefüggő, cirka 8 órás filmként is értelmezhető).

Amit a Netflix kínálni tud, vonzó és kecsegtető lehet alkotói szempontból (és a lendületes terjeszkedés alapján egyértelműen látszik, hogy az előfizetők is vevők az újfajta (televíziós) modellre), egyszersmind ijesztő is – legalább is azok számára, akik aggódnak a hagyományos televíziózás (és mozizás) jövőjéért.

Mindenki a Netflix-re tart?

A már most is gigászivá hízott Netflix tervei a jövőre nézve igen ambiciózusak. Nagyon úgy tűnik, hogy minden adott ahhoz, hogy a cég tovább terjeszkedjen, elhivatottságból, víziókból és persze elkölthető forrásokból biztosan nincs hiány:

• csak a 2017-es évre 6 milliárd(!) dollárt különített el a cég eredeti sorozatok legyártására, további 1 milliárdot marketingre és – dacára annak, hogy nem nehéz úgy érezni, a sorozatpiac bizony kezd telítődni, fogyasztóként legalábbis lehetetlen lépést tartani az irgalmatlan tempóban növekvő kínálattal – egyáltalán nincs tervben a lassítás
• egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyártási tervekben a lokalitás: helyben, az adott ország viszonyait figyelembe véve és a történetbe beépítve készülhet a jövőben egyre több Netflix-sorozat, amelyek aztán globálisan lesznek elérhetőek mindenki számára egy időben (példa erre a már második évadára ráforduló, angol The Crown, ami II. Erzsébet királynő életútjára koncentrál, a Marseille című francia sorozat, vagy a még bemutatás előtt álló Dark című német, misztikus családi dráma)
• a tévésorozatok mellett kiemelt jelentősége lesz a valóságshow-k készítésének is: csak erre az évre 20, nem előre megírt forgatókönyv alapján megvalósított, reality-típusú tévéműsor szerepelt a tervek között, amik közül az Ultimate Beastmaster című akadályverseny nemzetközi résztvevőkkel, Sylvester Stallone produceri felügyelete mellett készült
• eddig is sikerült már igazi tévés, vagy akár hollywood-i nagyvadakat elcsábítania a Netflix-nek egy-egy produkció erejéig (a House of Cards-ot például a kultfilmes David Fincher indította útjára) és a jövőben sem lesz ez másként: az olyan nagy sikerű sorozatok, mint a Grace klinika, a Botrány, vagy a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? alkotójaként ismert Shonda Rhimes idén augusztusban igazolt a Netflix-istállóhoz, a Mindhunter című, sorozatgyilkosok pszichéjébe betekintő sorozattal David Fincher is megy egy újabb kört, de a jövőben a Coen-testvérek és Steven Soderbergh is jelentkezni fognak a maguk Netflix-sorozatával
• és ha ennyi egyszerre nem lenne elég, a Netflix szívesen válna a következő Disneyvé is: egy teljes képregény-márka (a Millarworld, amihez többek között a Wanted és a Kick-Ass című képregények tartoznak) opciós jogainak megszerzésével egy sor saját gyártású Netflix-es képregényfilmre és –sorozatra, a Disney-től látott mozgóképes univerzumépítésre lehet rövidesen számítani

Az impresszív tervek szövögetése, a szinte felfoghatatlanul magas összegek elköltése és a nagy nevek leigazolása persze mind egyetlen célt szolgálnak: minél több előfizető elcsábítását és bekebelezését. Ezen a téren a legfrissebb célszám a jelenlegi duplája, 200 millió, de talán nem túlzás azt állítani, hogy a Netflix minden bizonnyal azt szeretné, ha a jövőben minden tévénéző a világon az ő szolgáltatásait választaná.

És hogy mi lesz akkor a hagyományos értelemben vett televíziózással? Nos, az biztos, hogy a robbanásszerű digitalizáció és a streamingelés felfutása érezteti hatását (egy kutatás szerint 2011-ben a 18-24 éves amerikai fiatalok átlagosan 24 órát töltöttek egy héten hagyományos értelemben vett tévézéssel, míg 2016-ban már csak 15-öt, manapság pedig több időt töltenek streamingelt tartalmak fogyasztásával, mint tévénézéssel), és ha a nagy tévétársaságok újfajta, nagy fejtörést okozó kihívásokkal találják is szembe magukat, a nézők biztosan nem járnak rosszul, hiszen a soha nem látott kínálatbővülés, a választási lehetőségek kiszélesedése és a tartalomfogyasztás beosztása felett megszerzett nagyobb kontroll miatt valóban igazi aranykorban érezhetik magukat.

Számtalan film választja témájául a börtönlét nehézségeinek ábrázolását és Dunát lehetne rekeszteni a bűn, a bűnösség és ártatlanság, vagy éppen a raboskodás mibenlétét boncolgató mozgóképes alkotásokkal is. Egy fokkal talán érdekesebb, amikor egy belső mozgatórugó, egy érzés, egy elvont fogalom rabjává válik egy-egy mozifilm olykor szerencsés, legtöbbször inkább tragikus sorsú hőse.

A bejegyzés szereplői mindannyian megvádolhatóak azzal, hogy szinte monomániásan ragaszkodnak saját mozgatórugójukhoz - rájuk szabott, személyes börtönükből legtöbbjük talán soha nem is talál kiutat. Szigorú, de igazságos szemmel tekintsünk most végig a vádlottak padján!

A bosszú börtönében

Elsőrendű vádlott: Beatrix Kiddo, a. k. a. a Menyasszony, a. k. a. Fekete Mamba (Uma Thurman)

Uma Thurman a Kill Bill című filmben

Tett színhelye: Kill Bill 1-2.

Elkövetés ideje: 2003, 2004

Nevelőtiszt: Quentin Tarantino

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...addig nem áll meg, míg nem likvidál mindenkit, aki felelős családja szétrombolásáért.

Tények: Beatrix Kiddo éveken át egy széles körben ismert bérgyilkosszervezet tagjaként tevékenykedik, kiugrási kísérlete azonban kudarcba fullad, mikor korábbi alkalmazója és bűntársai fegyverrel szakítják félbe a Vérfoltos Menyasszony néven is emlegetett Kiddo esküvőjét. B. K. túléli a támadást, négy éven át tartó kómájából felébredve egyetlen dolog hajszolására teszi fel életét: módszeresen haladva, egyenként kutatja fel korábbi társait, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmekért.

Ítélet: Állhatatossága, kitartása és kérlelhetetlensége miatt visszakapja felügyeleti jogát a tőle elszakított gyermeke felett.

Másodrendű vádlott: Oh Dae-soo (Min-sik Choi)

Min-sik Choi az Oldboy című filmben

Tett színhelye: Oldboy

Elkövetés ideje: 2003

Nevelőtiszt: Chan-wook Park

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy...: ...bár keményen próbára tehetik, megtörni sosem fogják, és megkeresi a válaszokat az őt gyötrő kérdésekre.

Tények: Oh Dae-soo látszólag megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag egy hotelszoba foglyává válik, 15 év múlva szabadul és bosszút esküszik. Fogvatartójához többrendbeli testi erőszak és többrendbeli gyilkosság elkövetésén keresztül vezet az út, s ahogy megkapja a vágyott válaszokat, úgy találja magát egy vérfertőzéssel, öngyilkossággal, évtizedes sérelmekkel és bosszúvággyal terhelt, bonyolult viszonyrendszer kellős közepén.

Ítélet: Noha Oh Dae-soo fogvatartójának sorsa elkerülhetetlenül megpecsételődik, kétséges marad, hogy maga Oh Dae-soo feloldozást nyerhet-e, s talán most már örök életében egy múltban vétett hiba rabja marad.

Harmadrendű vádlott: Hugh Glass (Leonardo DiCaprio)

Leonardo DiCaprio az A visszatérő című filmben

Tett színhelye: A visszatérő

Elkövetés ideje: 2015

Nevelőtiszt: Alejandro González Iñárritu

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy...: ...hó és jég, fagyos folyó és megdermedt táj, vadállatok és vademberek sem állíthatják meg, míg meg nem találja azt a becstelen prémvadászt, aki elárulta és magára hagyta.

Tények: Hugh Glass fia gyilkosság, Glass cserbenhagyás és gyilkossági kísérlet áldozatául esik. Miután az esetet túléli, H. G. energiát és állatállományt nem kímélve szeli át a nem embernek való vidéket, hogy megtalálja és meggyilkolja az őt átverő kollégáját.

Ítélet: Az önbíráskodás tipikus esetével állhatnánk szemben, Glass mégsem saját kezűleg végez ellenfelével és üdvösségre sem lel – utolsó, kérdő-kérlelő tekintetében jéggé fagy a kétségbeesés: talán ez az egész bosszúmenet mégsem ért semmit, ha út közben a tájjal együtt végleg megdermedt a lélek is.

A szerelem börtönében

Elsőrendű vádlottak: Jack Dawson és Rose DeWitt Bukater (Leonardo DiCaprio és Kate Winslet)

Leonardo DiCaprio és Kate Winslet a Titanic című filmben

Tett színhelye: Titanic

Elkövetés ideje: 1997

Nevelőtiszt: James Cameron

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy…: …szakítanak mindennemű konvencióval és elvárással, és nem engedik, hogy szerelmük útjába ember vagy jéghegy álljon.

Tények: Rose egy elrendezett házasság pokolinak ígérkező börtönébe tart, míg Jack épp egy szabad élet felé veszi az irányt, amikor mindketten ugyanarra a hajóra szállnak fel. Elkerülhetetlen, hogy a két fiatal sorsa összefonódjon a szerelemben, szabadulni nem tudnak egymástól, s a történelem egyik leghíresebb hajójának elsüllyedt roncsai közül egy grandiózus és tragikus romantikus történet emelkedik ki.

Ítélet: Jack örökre a jéghideg óceán foglya marad, hogy Rose elnyerhesse oly vágyott szabadságát.

Másodrendű vádlott: Joel Barish (Jim Carrey)

Kate Winslet és Jim Carrey az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben

Tett színhelye: Egy makulátlan elme örök ragyogása

Elkövetés ideje: 2004

Nevelőtiszt: Michel Gondry

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy…: … - legyen egy kapcsolat felbomlása mégoly fájdalmas is - nem fogja hagyni, hogy egy egykor ígéretes szerelem emlékei nyomtalanul eltűnjenek.

Tények: Joel Barish nem csak egy szépen induló szerelem és egy minden ízében különleges nő, hanem a saját elméje rabjává is válik, miután kétségbeesett küzdelmet indít, hogy megmentse és megőrizze emlékeit szerelméről. És ahogy az emlékeket kitörlő tudományos technológia elől nem lehet menekülni, úgy a szerelem börtönéből sincs igazán kiút…

Ítélet: Joel elveszíti emlékeit, a szerelem egy szakasza lezárul, de még mindig van esély és lehetőség az újrakezdésre.

Harmadrendű vádlottak: János és Luca (Darvas Iván és Törőcsik Mari)

Törőcsik Mari és Darvas Iván a Szerelem című filmben

Tett színhelye: Szerelem

Elkövetés ideje: 1971

Nevelőtiszt: Makk Károly

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy…: …nem hagyják, hogy a politikai hatalom konkrét, fizikai börtöne, vagy a rideg és érzéketlen szocializmus hétköznapjainak fogsága megtörje és felőrölje őket.

Tények: János politikai okok miatt ül börtönben, de felesége, Luca ugyanannyira elveszíti szabadságát a szocializmus mindennapjaiban: János beteg édesanyját gondozza, barátai időközben elfordulnak tőle, segítséget nem kap. Csak a remény és a szerelem mélyben pislákoló, de soha ki nem hunyó lángjai hajtják tovább az életben maradásért folytatott harcban.

Ítélet: Jánost kiengedik a börtönből, hazatér Lucához és a köréjük záródó szerelem újjáéledő intimitása hozza el az igazi szabadulást.

A hatalom börtönében

Elsőrendű vádlottak: Mike Morris és Stephen Meyers (George Clooney és Ryan Gosling)

Ryan Gosling az A hatalom árnyékában című filmben

Tett színhelye: A hatalom árnyékában

Elkövetés ideje: 2011

Nevelőtiszt: George Clooney

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy…: …a hatalom megszerzéséért mindent megtesznek, és még ha az út az erkölcsi pusztuláson át is vezet, ők akkor sem fordulnak vissza.

Tények: Bár Stephen Meyers kampánystratéga tiszta kézzel és igaz hittel vág bele Morris kormányzó politikai kampányának lebonyolításába, rá kell ébrednie, hogy a hatalom megszerzéséhez rögös út vezet és többé vagy kevésbé, de mindenkinek be kell mocskolnia a kezét. Nem csoda, hogy ami kezdetben naiv idealizmussal átitatott kampányszervezésnek indul, az nagyon hamar zsarolásokkal tarkított, kíméletlen politikai játszmába csap át.

Ítélet: Mike és Stephen valószínűleg örökre a hatalom börtönében raboskodnak majd, de a bennünk szunnyadó igazságérzet azt kívánja, bár ténylegesen is a rácsok mögé kerülnének ezek a velejükig romlott politikai szereplők.

Másodrendű vádlottak: az Egyesült Államok elnöke, Conrad Brean és Stanley Motss (Michael Belson, Robert De Niro és Dustin Hoffmann)

Robert De Niro, Anne Heche és Dustin Hoffman az Amikor a farok csóválja... című filmben

Tett színhelye: Amikor a farok csóválja...

Elkövetés ideje: 1997

Nevelőtiszt: Barry Levinson

Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik,hogy...: ...akár egy egész nemzet megvezetésére is hajlandóak, ha a tét a hatalomban maradás.

Tények: Mit tehet az Amerikai Egyesült Államok elnöke és tanácsadói csapata, amikor közeledik a választás és az egész ország éppen az elnök szexbotrányától hangos? Természetesen - a figyelem elterelésére - kitalálnak egy nem létező háborút egy távoli országgal, és ha már Hollywood úgyis kéznél van, tettestársként bevonnak egy jó képességű producert, aki felépíti a médiahacket. Amikor egy teljes nemzet megvezetéséről van szó és a hatalom megtartása a tét, sosem lehet elég messzire menni – a hazugságok lefelé tartó spiráljában egyre csak terebélyesedik az átverés.

Ítélet: A hazugság és a politikai machináció győz, az elnököt újraválasztják, a nagyravágyó filmproducer azonban rosszul jár, amiért nem ismeri fel, hogy a mindenkori hatalom mindig csakis önmagát védi és nem tűr semmilyen kilengést.

Harmadrendű vádlott: Alan Richmond, az Egyesült Államok elnöke (Gene Hackman)

Gene Hackman (középen) az Államérdek című filmben

Tett színhelye: Államérdek

Elkövetés ideje: 1997

Nevelőtiszt: Clint Eastwood

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...elnökként fenntartja magának a jogot, hogy bűncselekmények és szemérmetlen hazugságok árán is védje önmagát és hatalmát.

Tények: Luther Whitney, a börtönt is megjárt tolvaj újabb nagyszabású betörése alkalmával súlyos bűncselekmény szemtanúja lesz: Richmond elnök légyottja szeretőjével, a korábban az elnököt támogató milliárdos feleségével kezelhetetlenül erőszakossá válik és a nőt lelövik. Az elnök és titkosszolgálati emberei úgy döntenek, eltussolják és másra kenik a bűntényt (sőt, együttérzésüket még a sajtó előtt is demonstrálják), az ügyben azonban rendőrségi nyomozás indul és Whitney is úgy dönt, nem menekül el, mert a hatalom álságosságával és képmutatásával muszáj szembeszállni.

Ítélet: A film olyan emberek képét festi fel, akik hatalmi gőgjükben elhiszik, hogy bármit megúszhatnak – a sors furcsa fintora, hogy épp egy bűnöző ered a bűnösök nyomába, így Luther Whitney közbenjárása nyomán az elnöknek is meg kell fizetnie bűneiért.

A vágyak börtönében

Elsőrendű vádlott: Brandon (Michael Fassbender)

Michael Fassbender a Shame - A szégyentelen című filmben

Tett színhelye: Shame – A szégyentelen

Elkövetés ideje: 2011

Nevelőtiszt: Steve McQueen

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti,hogy...: ...a lelkében szétterülő ürességet a szex hajszolásával fogja kitölteni és mindenáron távol tartja magától az intimitást.

Tények: Brandon látszólag irigylésre méltó életet él, jó állása van, jól keres, jól öltözött, jó helyen lakik... csak éppen nincs senkije, teljességgel hiányzik az életéből az intimitás, talán még érzései sincsenek, bizonyos pillanatokban pedig már-már úgy tűnik, csak egyetelen lépés választja el a Patrick Bateman-né válástól. De nem Bret Easton Ellis egyik yuppie-horrorjában járunk, a hús helyett itt a test börtönébe zárt lelkek véreznek. És bármennyire próbálja Brandon a lelkébe ütött, tátongó lyukat, ezt a súlyos, konok, nyomasztó ürességet szex- és pornófüggőségével kitölteni, patikamérlegen kimért egyensúlyi helyzetéből azonnal kizökken, amikor betoppan hozzá a szintén láthatóan sérült húga, Sissy.

Ítélet: Brandon kénytelen szembenézni problémáival, kitörési pontokat azonban nem talál, nagyon úgy fest, hogy csak visszatántorogni lesz képes saját poklába.

Másodrendű vádlott: Erika Kohut (Isabelle Huppert)

Isabelle Huppert és  Benoît Magimel az A zongoratanárnő című filmben

Tett színhelye: A zongoratanárnő

Elkövetés ideje: 2001

Nevelőtiszt: Michael Haneke

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...beteges szexuális vágyak mögé rejti el sebzett és megnyomorodott lelkét, amihez senkinek nem enged már hozzáférést.

Tények: Az egyedülálló zongoratanárnő idős édesanyjával él egy lakásban, de saját meg nem élt szexuális vágyai is épp úgy bezárva tartják, mint a zsarnoki hajlamú anya túlszeretése. Újdonsült, fiatal és jóképű tanítványa szerelmi közeledését nem képes jól fogadni a végletekig feszült tanárnő: frusztrációjából és lelki torzulásaiból csak extrém és bizarr szexuális kívánságokra futja, érzelmekre és gyengédségre aligha.

Ítélet: A tanárnő feloldhatatlan ridegsége a tanítványból is annak legrosszabb énjét hozza elő – nincs szabadulás, a szeretetre való képesség hiánya talán örökre a vágyakozás és be nem teljesülés, az önkínzás és öngyötrés börtönébe zárja a címszereplőt.

Harmadrendű vádlott: Joe (Charlotte Gainsbourg/Stacy Martin)

Stacy Martin és Shia LaBeouf az A nimfomániás című filmben

Tett színhelye: A nimfomániás – 1. rész

Elkövetés ideje: 2013

Nevelőtiszt: Lars von Trier

Büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy...: ...önző módon felhasznál bárkit, hogy kiélhesse sosem csillapodó vágyait.

Tények: Miután az összevert és az utca kövén hagyott Joe-t megtalálja és hazaviszi Seligman, az aszketikus hajlamú polihisztor, a nő elmeséli neki az életét. Pontosabban hát a nimfomániája történetét, mert Joe váltig állítja, mindennapjait egész kicsi kora óta meglévő szexfüggősége határozza meg, és képes bárkit, bárhol és bármikor fel- vagy éppen kihasználni, hogy csillapítsa vágyait.

Ítélet: Seligman újabb és újabb érvei ellenére Joe képtelen felmenteni önmagát, és megint csak ott tartunk, ahol voltunk már a fentebbi filmek esetén is: ha a mindent eluraló vágy üresen kongó börtöne bezárul és kívül reked minden érzelem, próbáljon bármerre is mozdulni, a csapdába esett ösztönállat minden irányban csak falakba ütközik.

Legyenek akár a férfierő négy keréken guruló szimbólumai, a kiapadhatatlan versenyszellem törékeny kiszolgálói, a rajongás tárgyai, vagy épp az életet fenyegető haláljárművek, kerüljenek akár vígjátéki közegbe, vagy szolgáljanak a fékevesztett akciózás alapjául, az autók és az autós tematika a legváltozatosabb formákban és műfajokban jelennek meg a filmvásznon. Szemezgessünk ezúttal az autós filmek közül, természetesen a teljesség igénye nélkül!

Ha autós filmekre terelődik a szó, elkerülhetetlen, hogy az elsők között említsük a már évtizedes múltra visszatekintő Halálos iramban-szériát. Ahogy a nagy autógyárak örökké mozgásban lévő szalagjairól gördülnek le a sorozatgyártott gépkocsi-csodák, úgy ontja magából Hollywood kérlelhetetlen ipari gépezete is az újabb és újabb, Vin Diesel nevével fémjelzett (figyelem: nomen est omen at its best!), aktuális látványosságnak szánt Halálos iramban-opuszt. A gyári felszerelés egyszerű recepten alapul: az előállítás a „nagyobb mindig több” - rendszerint persze téves - vezérlőelvét követi, kötelező szériatartozék a család fontosságáról elrebegett, suta tanulság-féleség, a sebességi mámor és a gépolajban megmártóztatott maszkulinitás mindenhatósága, a bombasztikus, időnként lélegzetelállító, legtöbbször inkább kimerítő látványt nyújtó autós üldözések – a Halálos iramban-sorozat nem látszik elfáradni, tovább rója a kilométereket, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Vin Diesel megalomán csapata előbb-utóbb a csillagok közé is elvezeti dízelmániás rajongóit.

A franciák sztárrendezője és –producere, Luc Besson többszörösen is letette névjegyét az autós filmek világában. Az 1990-es évek végének meglepetéssikerévé váló Taxi remekül ötvözte a franciásan könnyed, bohózat határait súroló vígjátéki hangvételt a feszes, gyors tempójú, a CGI-t még messze elkerülő üldözéses jelenetekkel (és megajándékozta a szélesebb értelemben vett közönséget a csodálatos Marion Cotillard-ral). Valódinak hatott a sebesség, valódiak voltak az ütközések, valódi karosszériák törtek (a valódisággal szemben ott áll a fent említett Halálos iramban-széria, ahol a speciális effektusok által keltett olcsó illúzió nem ritkán a kétes értékű kielégülést kínáló, harsány és öncélú autópornós esztétika felé tolja el a filmeket). A négy részesre duzzasztott sorozat további darabjai azonban nem bírták elérni a kellő sebességet, így megelőzni sem sikerült a franchise-okat oly gyakran kísértő minőségromlást – ezen a téren a Taxi-filmek epizódról epizódra, megállíthatatlanul robognak a szakadék felé.

Szintén Luc Besson nevéhez köthető a három részt megélt Szállító-sorozat, amely a Taxi-val és a Halálos iramban-nal egyaránt rokonítható, amennyiben egyrészt az előbbinek egy humor nélküli, önmagát halálosan komolyan vevő, ámde a Taxi-hoz hasonlóan realisztikus autós akciójelenetekkel operáló átirata, másrészt az utóbbihoz hasonlóan a tesztoszterontól duzzadozó macsókultuszt megtestesítő, keménykötésű, elnyűhetetlen férfisztárt állít a középpontba. Jason Statham kétségtelenül karizmatikus jelenség, jól áll neki a verekedés, jól ül a volán mögött, és a film is működik, ameddig nem markol sokat, de azt a keveset jól megfogja. Mondani sem kell, hogy – szintén a Taxi-hoz hasonlóan – ez persze leginkább csak a sorozat első részében érvényesül még éppen élvezhető formában.

De nem csak francia próbálkozást találhatunk a vígjátékok és az autós akciók összeházasítására: az amerikai Taplógáz az elsősorban Amerikában népszerű NASCAR-versenyek világába helyez egy ízig-vérig Will Ferrell-komédiát. S noha ennek megfelelően meg is kapjuk a színész munkáira jellemző, olykor fájóan bárgyú, olykor kedves egyszerűségükben is megmosolyogtató, gyakran pedig az ízlésesség határait erősen feszegető poénokat, a film az autós jeleneteket sem sumákolja el. A show-t azonban egyértelműen az elsősorban politikailag inkorrekt alteregóiról (Ali G, Borat) ismert Sacha Baron Cohen nyúlja le a piperkőc francia versenyző szerepében.

Míg a NASCAR versenyzői elsősorban Amerika közkedvelt hősei, a Forma-1 pilótáit és a sokhelyszínes körversenyt az egész világon széles rétegek követik figyelemmel. Dokumentumfilmek szép számmal készültek a témában (Senna, 1), igazán értelmezhető és értékelhető játékfilmre azonban sokáig kellett várni. A Hajsza a győzelemért igaz történeten alapul - szédítő és hiteles, a lehető legpontosabb rekonstruálásra törekvő Forma-1-es versenyjelenetek és egy megkapó és átélhető, két pilóta legendás rivalizálását bemutató karakterdráma váratlanul jól működő kevercse. Az autós versenyhelyzet és a Forma-1-es kulissza remek keretet ad két, egymástól nagyon különböző, egy valamiben azonban mégiscsak hasonlító ember elszántságának és megszállottságának ábrázolásához, és legyen mégoly hollywoodiasított is a cselekményvezetés (noha Niki Lauda tanácsadóként szorosan együttműködött a film készítőivel, éljünk a gyanúperrel, hogy a valóságban talán máshol voltak a hangsúlyok, mint ahová a dramatizált változatban kerültek), a végeredmény igazán székhez szögező élményt kínál. Nem mellesleg pedig a mindig nagyon jó Daniel Brühl (Niki Lauda-t formálja meg) mellett még a szerényebb képességű, elsősorban prémium kategóriás "eye candy"-ként működő Chris Hemsworth is meglepően színvonalas alakítást nyújt James Hunt szerepében.

A képre kattintva galéria nyílik

Az autók iránti rajongást nem lehet elég korán elkezdeni! Így gondolhatták ezt a Pixar alkotói is, amikor egész estés animációs filmet szenteltek a témának. A Verdák című alkotás a Taplógáz-hoz hasonlóan a NASCAR-versenyeket választja kulisszának és bár e sorok írója szerint nem érhet az olyan klasszikusok nyomába, mint a Toy Story vagy a Némó nyomában, a megszokott Pixar-varázs azért itt is működik: az autókat kedvelő kicsik szórakoztató és tanulságos történetet kapnak (a felnőttek pedig néhány jól elhelyezett, kifejezetten nekik szánt poént és kikacsintást), a boltokban pedig Verdák tematikájú merchandising-termékek közül válogathatnak.

Némiképp szokatlan módon animációs filmek mellett élőszereplős alkotásoknak is lehet kvázi-főszereplője gépjármű: egy kopottas, ódonságában is valamiféle ősi fenyegetést rejtő kamion válik antagonistává a Párbaj című, pazar thrillerben. A minden ízében hétköznapi kisember (Dennis Weaver játssza több mint meggyőzően) életét keseríti meg a hatalmas jármű, aminek a sofőrjét egy pillanatra sem látjuk. Ez a megoldás kitűnő teret biztosít az egyébként akciódús, feszültséggel teli, feszes, elejétől a végéig izgalmas thriller allegorikus síkon való értelmezéséhez. Ha akarjuk, autós üldözésekkel tarkított, vérpezsdítő akció-thrillerként, ha akarjuk, az egyszerű ember mindennapi, fel-feltörő fenyegetettség-érzésével játszadozó egzisztencialista-/paranoiafilmként értelmezzük a látottakat. Az azonban nem lehet kérdéses, hogy Steven Spielberg már e korai rendezésében megvillantotta kivételes tehetségét.

A tömegszórakoztatásra szánt termékek mellett művészi babérokra törő filmalkotások is választják időnként az autós tematikát. A Drive – Gázt! neonfényben úszó látványvilága, szintetizátorra épülő zenei aláfestése, szófukar, szúrós tekintetű, hűvösen profi, „as cool as he gets”-főszereplője, a túlhúzott akciójelenetek egymásra halmozása helyett a hangulatteremtésre és a finomságok ábrázolására fókuszáló rendezés kultgyanús státuszba emeli a filmet. A „nappal kaszkadőr-éjjel gengszterek sofőrje”-alapötlet önmagában ugyan nem túl eredeti, a különleges és magával ragadó atmoszféra és az egyedi ízű rendezés mégis messze pozícionálja a filmet a megszokott, futószalagon gyártott autós tucatakcióktól, ily módon akár a Halálos iramban-mozik tökéletes ellentétpárja lehet Nicolas Winding Refn magnum opus-a.

(A képek forrása: imdb.com)

Vitathatatlan, hogy az egyetemes filmkészítésnek megvannak a maga szégyenfoltjai. Minden jól sikerült, tartalmas, szórakoztató, horribile dictu művészi értékeket is megcsillantó alkotást követ legalább egy (vagy inkább egy tucat) szánnivaló fércmunka, filmnek csúfolt, ócska vacak. Az azonban a maga nemében teljesen egyedülálló, hogy egy komplett stúdió álljon rá az egytől-egyig gagyi, alacsony költségvetésű, még egyszeri használatra sem ajánlott, talán még a készítőik által is megtagadott celluloidszemét sorozatgyártására. A hírhedt The Asylum stúdió egyszerű recepttel dolgozik: filmjei általában valamilyen nagy költségvetésű, hollywood-i szuperprodukció utánlövései, szigorúan alacsony büdzséből elkészítve, következetesen alacsony színvonalon.

És itt rögtön el is kell mondanom vallomásos jelleggel, hogy eddig egyetlen Asylum-filmet sem láttam. Arra gondoltam tehát, hogy egy rendhagyó emberkísérlet keretei között eltöltök egy pompásnak ígérkező napot a The Asylum filmjeivel és az élményről azonnal  be is számolok. Úgy alakítottam, hogy hat teljes film férjen bele a napba;  igyekeztem műfajilag változatos listát összeállítani, azokból a filmekből, amik előzetesen valamennyire érdekesnek tűntek számomra. Egy nagyon fontos alapszabályt adtam magamnak: a filmeket végig kell nézni, nincs beletekerés és nem lehet közben mással foglalkozni. Induljon az Asylum-szégyenmenet!

***

Egy igazi nagyágyúval kezdek! A Sharknado sokak számára ismerős lehet, itthon a tévében is el lehetett csípni, én magam sosem éreztem a legapróbb késztetést sem, hogy akár csak belenézzek. Semmi jóra nem számítok...

7:30 – 9:00: Sharknado (2013)

Még csak az első filmnél tartok, de már az jár a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet. Pedig nagyon más nem történik, mint amire számítani lehetett: szebb napokat is látott emberek blamálják magukat egy teljesen vállalhatatlan produkcióban. Élükön azzal a Tara Reid-del, aki az Amerikai pite-filmek idején az aktuális jó csajnak számított és értékelhető színésznővé sosem vált (inkább botrányhős lett belőle), de az istenért, valaha a Coen-tesóknál szerepelt! Kénytelen leszek én szégyellni magam helyette?!

Nincs meg sajnos az a „guilty pleasure”-faktor sem, amiben előzetesen titkon picit reménykedtem: a semmiből feltűnő, majd ultrabéna vágásokkal hirtelen a szereplők mellé teleportáló, bokáig érő vízben is kaszaboló cápák, a csúnya látványvilág, a csapnivaló színészi játék teljesen élvezhetetlenné teszik a filmet. Feszültség itt csak abból fakadt, hogy legszívesebben öt perc után kikapcsoltam volna ezt a borzalmat, de nem tehettem. Menni kell tovább, hosszú még a nap!

***

A Transmorphers-szel folytatom. Nem kertelek: nagyon félek tőle. Már a Transformers-filmeket sem szerettem, ez meg ugye egy Asylum-verzió...

9:15 – 10:45: Transmorphers (2007)

Többé senkinek sem fogom hagyni, hogy bántsa Michael Bay-t. Oké, persze azért a Transformers-filmeket továbbra sem tartom a filmkészítés csúcsteljestíményeinek... de már láttam a Transmorphers-t. Ami egyébként sokkal-sokkal rövidebb, mint bármelyik Transformers (ez az egyetlen pozitív vonása, de nem tudok elég hálás lenni érte!), de sokkal kiborítóbb is. Tökéletesen alkalmas arra, hogy az élettől is elvegye az ember kedvét - amatőr színjátszócsoport ad elő banális szövegeket, az Űrgammák című, szintén meglehetősen szégyenteljes magyar sorozatot idéző környezetben.

A film történetvezetése egyébként nem sokban tér el egy átlagos, hollywood-i tucattermékénél, van itt minden: rebellis katonák reaktiválása egy öngyilkos küldetés erejéig, csapattoborzás, lelkesítő beszéd, kötelező meglepő fordulat, önfeláldozás... csak a mindent átható amatőrizmussal, koreográfia nélküli, kamu akciójelenetekkel, humortalan poénkodásokkal az egész hihetetlenül röhejesen hat. Botrányosan rossz film!

***

Meg is nézem azonnal a folytatást. Kíváncsi vagyok, hogy teljesít az Asylum a franchise-építésben.

11:00 – 12:30: Transmorphers: Fall of Man (2009)

Hát ez legalább olyan pusztító, mint az első rész. Míg a blockbuster-aspiráns franchise-oknál legtöbbször érzékelhetőek az egyes részek közötti színvonalbeli eltérések, vannak jobbak és rosszabbak, addig az Asylum-nál, úgy tűnik, gondosan ügyelnek arra, hogy mindig a jól megszokott, dermesztően silány minőséget kapja a néző.

Van azért pozitívum is: előzményfilmről van szó, ezért a futurisztikusnak szánt, de inkább csak nevetséges, épített díszletkörnyezet helyett itt valódi, külső helyszíneken zajlik a cselekmény. Most egy ilyen apróság is tudott picit üdítően hatni.

***

Ebédszünet

Ez nem egy Asylum-film címe. Egyszerűen muszáj egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet tartanom, mert csak egy hajszál választ el attól, hogy feladjam az eddigi életem és mindent hátrahagyva, egy világjobbító akció keretében beépüljek a The Asylum stúdióba, hogy belülről bomlasszam szét valahogy a rendszert. Biztosan tudom, hogy ehhez sajnos nincs bennem elég spiritusz. Úgyhogy annyit tudok tenni, hogy egy kis pihenés után megnézek még pár Asylum-művet, hogy lehetőleg másnak már ne kelljen.

***

Teljesen felfrissültem! Magam is meglepőnek tartom, de szinte kedvem van folytatni. A sok látványfilm után most semmi másra nem vágyom, csak egy egyszerű, üdítő, könnyed vígjátékra. Szerintem az 18-Year-Old Virgin lesz a tökéletes választás.

14:30 – 16:00: 18-Year-Old Virgin (2009)

Nem, nem, nem és nem! Nem! Mire gondolhattak a szereplők?! Hogy ez lesz a következő Amerikai pite és mind híresek lesznek? Hogy ez a film lesz a belépő a rendes színjátszáshoz?

Van az a típusú film, ami annyira rossz, hogy már jó... na, ez nem ilyen. Ez szimplán k*rva sz*r. Sőt, nem is szimplán sz*r, ez már „inkább megnézem a Transmorphers-t még kétszer, csak ezt ne kelljen”-szinten pocsék. Egy mezei pornófilmnek okosabb, átgondoltabb, tartalmasabb a kerettörténete, mint ennek a tömegoszlatásra alkalmas borzalomnak. Az 18-Year-Old Virgin az Asylum stúdió vízágyúja – garantáltan kiürül a tér a közvetlen környezetében, tényleg csak a legelszántabb ellenállók képesek a közelében maradni.

Voltak olyan jelenetek, amelyeknél le kellet sütnöm a szemem. Pedig ezt a filmet tényleg azért választottam, hátha frissítően hat a többi, elsősorban "látványra" építő műremek között, sokkal többet vártam tőle. Helyette elértem az abszolút holtpontot, jelenleg teljesen vállalható megoldásnak tűnik, hogy egy gondosan kihegyezett ceruzával kiszúrjam mindkét szemem, hogy a jövőben véletlenül se lássak még egyetlen kockát se bármilyen Asylum-filmből. Nagyon nehezemre esik most elindítani a következőt...

***

Ami egyébként a Titanic II lesz. Mert nyilván ebből is nagyon nagy szüksége volt a világnak egy Asylum-verzióra. Megnéztem előre: 1,6-es értékelésen áll pilllanatnyilag az IMDb-n. Istenem, segíts!

16:15 – 17:45: Titanic II (2010)

Na, ilyen az igazi katasztrófafilm, az Asylum szó szerint értelmezte a feladatot.

Hogy őszinte legyek, az 18-Year-Old Virgin csak most fejtette ki igazán a hatását: a Titanic II-t már félig katatón állapotban néztem végig, azon kaptam magam időnként, hogy 5-5 percre teljesen kikapcsol az agyam és amikor riadtan magamhoz térek, általában épp egy übergagyi, bazári-CGI-jal összerakott hajó hasít egy szintén CGI-jal készült óceánon, aztán vadul ugrálunk egy helikopter, egy katonai tengeralattjáró és a süllyedő CGI-Titanic fedélzete között.

Egyébként nem érzem jogosnak a többi filmmel szemben az IMDb-s értékelést, a Titanic II is csak pont annyira rossz, mint az eddigiek, azoknak is kijárna egy legalább ilyen alacsony pontszám. Arra tudok gondolni, hogy sokan azt hihették, tényleg egy értelmezhető folytatást kapnak a Titanic-hoz (felmerül persze a kérdés, hogy ki akarna egyáltalán folytatást a Titanic-hoz, de ezt most hagyjuk!) és miután mit sem sejtve megnézték az Asylum rettenetét, tehetetlen dühükre csak az IMDb-s lepontozás hozhatott némi enyhülést. Önök ne essenek ilyen hibába, azonnal kapcsoljanak el, ha megjelenne a tévéképernyőn a Titanic II!

***

Ez lesz az utolsó! Az emberi tűrőképességnek is vannak azért határai...

18:00 – 19:30: AE: Apocalypse Earth (2013)

Emlékeznek a Föld után című M. Night Shyamalan-filmre, Will Smith-szel és fiával? Nem, ugye? Persze, hogy nem, mindnyájan próbáljuk elfelejteni. De nem az Asylum-nál. Ők inkább csinálnak belőle egy saját változatot.

Ez az egyik legújabb film a listán, az akciójelenetek és a látványvilág terén mégsincs semmi változás, ezen a téren egyáltalán nem hajlandó semmi fejlődést mutatni az Asylum. Még mindig megdöbbentő élmény, amikor berobban ez a védjegyszerűen színvonaltalan CGI, valószínűleg a stúdió egyik programozója még a '90-es években írhatott egy jó kis számítógépes képalkotó szoftvert, az Asylum meg benne ragadt a programban.

Ezzel együtt sem olyan megterhelő az AE: Apocalypse Earth, mint néhány korábbi alkotás, érződik a törekvés a karakteralkotásra, vannak lassítások, érdekesebb beállítások, kameraszögek, ennyi borzalom után bármibe képes belekapaszkodni az ember. Levezetésnek megteszi, de azért ne gondolják, hogy jó! Nem, ez még mindig egy Asylum-film. És örülök, hogy túl vagyok rajta!

***

Mit mondhatnék?! Pokoli egy nap volt. Piszkosnak érzem magam. Jelen pillanatban azt érzem, hogy nincs az az Ingmar Bergman-retrospektív, Woody Allen-válogatás, vagy Stanley Kubrick-mestermű, de még egy árva Scorsese-, Tarantino-, vagy Spielberg-opusz sem, ami tisztára tudná mosni a szervezetemet. Talán kezdetnek egy zuhany segíthet leöblíteni a gyalázatot...

Abban biztos vagyok, ha ezentúl feltűnik egy film elején a „The Asylum Presents”-kiírás, azonnal görcsbe rándul majd a gyomrom. Azt tudom tanácsolni, hogy Önök is figyeljék a főcímeket és ha látják a feliratot, meneküljenek.

Bővelkedik az amerikai film pocsék és még annál is pocsékabb apafigurákban. Minden jószándékú, szeretetre- és tiszteletreméltó filmes apára jut legalább egy megveszekedett rohadék vagy örök vesztes, akit vétek gyerekek közelébe engedni. Jöjjön most néhány elrettentő apai példa – avagy így ne neveld a gyereked!

Hanta Boy

Forrás: imdb.com

Apa: Fletcher Reede

Gyerek(ek): egy fiú, Max

Foglalkozás: ügyvéd

Típus: a kényszeresen hazudozó apa

Atyai örökség: mennyire lehet szívtelen az az apa, aki képes becsapni, átverni, újra és újra cserben hagyni angyalarcú gyermekét? Fletcher Reede őszintén szereti kisfiát, de már csak szakmai ártalomból kifolyólag is hozzászokott, hogy úgy hazudjon, mint a vízfolyás, így aztán a magánéletében is csak folyamatosan fut saját maga után. Hála az égnek, hogy családi vígjátékról van szó: miután Fletcher egy teljes napon át képtelen hazudni, szembe kell néznie addigi önmagával, megtanulja a leckét arról, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, a kis Max pedig remélhetőleg végleg megkapja azt az apukát, akit megérdemel és túléli maradandó károsodás nélkül ezt a patologikus hazudozót.

Vissza a jövőbe

Forrás: imdb.com

Apa: George McFly

Gyerek(ek): két fiú, Marty és Dave és egy lány, Linda

Foglalkozás: a régi George céges alkalmazott, a megújult George író

Típus: a tutyimutyi apa

Atyai örökség: amikor az apa annyira gyáva, ügyetlen, teszetosza, hogy még arról is saját, jövőbeli tinédzser fiának kell gondoskodni, hogy el merje hívni leendő feleségét táncolni az iskolai bálba, akkor jól jön, ha a fiú az ismerősének tudhat egy bogaras, de jó képességű feltalálót, aki épp egy időgépet rak össze. Az alma szerencsére messze esett a fájától: Marty McFly van annyira talpraesett, hogy jó pár évtizeddel visszautazván az időben is megállja a helyét, de az inkompetens apuka hatása azért hagyott benne nyomokat – Marty alaposan túlkompenzál, azonnal ugrik, ha lenyuszizzák, nyilvánvaló, hogy apa és fiú személyisége egyaránt némi finomhangolásra szorul a jövőben... vagyis a múltban.

Amerikai szépség

Forrás: imdb.com

Apa: Lester Burnham

Gyerek(ek): egy lány, Jane

Foglalkozás: irodai alkalmazott egy reklámcégnél (saját meglátása szerint 14 évig a reklámipar kurvája), aztán gyorséttermi alkalmazott

Típus: a megbízhatatlan apa

Atyai örökség: Lester Burnham abba a csoportjába tartozik a vesztes típusoknak, akikre nem is lehet igazán haragudni. Kétségbeesett próbálkozása, hogy felrázza ellaposodott, kiüresedett, reménytelen életét bizonyos szempontból érthető, átérezhető és - isten bocsássa meg! – bátorsága miatt talán még irigyelhető is. Az viszont biztosan nem példaértékű, hogy valahol út közben elfelejt jó, gondoskodó és törődő apja lenni egyébként is zavarodott, nehéz korszakát élő tinédzser lányának, Jane-nek, aki így kénytelen azzal szembenézni, hogy az az apa, aki életközépi válságát biztos munkahelye feladásával, céltalan gyúrással, füvezéssel és saját lánya barátnőjének becserkészésével próbálja enyhíteni... nos, az nem olyan apa, akire fel lehet nézni.

Amerikai szépség

Forrás: imdb.com

Apa: Frank Fitts ezredes

Gyerek(ek): egy fiú, Ricky

Foglalkozás: nyugalmazott tengerészezredes

Típus: a tekintélyelvű apa

Atyai örökség: minden érzékeny, művészi lelkületű, különc srác agresszív, erőszakos, homofób, náci relikviákat gyűjtögető apára vágyik. Vagy inkább mégsem! Fitts ezredes nem bánik kesztyűs kézzel a szemmel láthatóan beilleszkedési problémákkal küszködő fiával, aki az apai szigor és az időről időre elcsattanó pofonok elől videófilmek készítésébe és füvezésbe menekül (a füvet nem mellesleg árulja is – nem úgy néz ki, hogy a radikális nevelési módszerek a helyes útra állították rá a fiatalt). Persze aztán menetrendszerűen ki is derül, hogy az apai agresszió és düh mögött évtizedes elfojtások, önbecsapások és önképzavarok húzódnak meg – elkerülhetetlen, hogy Fitts ezredes frusztrációja halálos tettben törjön a felszínre.

Vérző olaj

Forrás: imdb.com

Apa: Daniel Plainview

Gyerek(ek): egy fiú, H. W. (nem saját gyermeke)

Foglalkozás: olajipari vállalkozó

Típus: az önző apa

Atyai örökség: Daniel Plainview saját bevallása szerint is utálja az embereket. Egy ideig mégis úgy tűnik, hogy a mizantróp, nagyravágyó olajmágnás felelősségteljes apja lesz a még csecsemőként elárvult H. W.-nak, amikor azonban a fiú egy balesetben megsérül és elveszíti hallását, Plainview igyekszik menekülni a probléma elől, bentlakásos intézetbe küldi a gyereket. Arra pedig végképp lehetetlen mentséget találni, hogy később a már felnőtt H. W. szemébe mondja, valójában sosem szerette a fiút, csak saját céljai eléréséhez használta fel, az olajban gazdag földek tulajdonosai előtt igyekezett a tisztes családapa benyomását kelteni. Nem csoda, hogy a megalázott H. W. még örül is, hogy nem örökölhette egyetlen tulajdonságát sem ennek az egyre inkább magára maradó, alkohol felé forduló, érzelmi kötődésre képtelen emberi roncsnak.

Csillagok háborúja-trilógia

Forrás: imdb.com

Apa: Darth Vader (polgári nevén Anakin Skywalker)

Gyerek(ek): egy fiú, Luke és egy lány, Leia

Foglalkozás: Sith-lovag, a Birodalom uralkodójának ökle és meghosszabított fénykardja

Típus: az uralkodásmániás apa

Atyai örökség: minden bizonnyal a legrosszabb apa a messzi-messzi galaxisban. Az egyetemes filmtörténet legtöbbet idézett szülő-gyerek kapcsolatát a helyes útról való letérés, az apa gyengesége és elcsábulása mérgezi meg – még szerencse, hogy a gyerekek a sötét oldalnak behódoló apától elszakítva nőhettek fel. Darth Vader-t nem igazán érdekli más a Birodalom megszilárdításán és a lázadók kézre kerítésén kívül, egy kis időt azért szakít mégis a családegyesítésre: első személyes találkozásuk Luke-kal, a fiú számára azonnali végtagvesztéssel jár. Később sem maradunk híján a családon belüli erőszaknak, a legkritikusabb pillanatban azonban helyén van az apuka szíve és ő maga is belátja, hogy ebben a szülő-gyerek viszonyban a fiú minden tekintetben túlszárnyalta apját.

Ragyogás

Forrás: imdb.com

Apa: Jack Torrance

Gyerek(ek): egy fiú, Danny

Foglalkozás: író, alkalmi szállodai gondnok

Típus: az őrült apa

Atyai örökség: az alkoholizmusból éppen csak felgyógyuló Torrance apuka már korábban is mutatott súlyos személyiségzavarokra utaló jeleket. Amikor azonban elvállalja egy elszigetelt hotel téli karbantartási munkálatait és családjával együtt a hegyekbe költözik, nem bírja tovább a rá nehezedő nyomást. Az ostor persze feleségén és szegény Danny-n csattan, aki maga sem éppen a lelki kiegyensúlyozottság élő szobra, talán éppen az atyai abúzusnak is köszönhetően súlyos látomások gyötrik. Ami persze nem meglepő: az még a legrosszabb családokban is csak nagyon ritkán történik meg, hogy a felbőszült, kontrollvesztett, szellemekkel társalgó apa fejszével kergeti végig ijedt feleségét és gyermekét egy rémisztő hotelen és még annál is hátborzongatóbb sövénylabirintuson... az ilyesmi még a legerősebb kisfiú lelkében is nyomot hagy.

Radírfej

Forrás: imdb.com

Apa: Henry Spencer

Gyerek(ek): egy gyerek, név nélkül (meghatározatlan nemű)

Foglalkozás: szabadságon van, egyébként nyomdász

Típus: a felelősségvállalásra képtelen apa

Atyai örökség: a menthetetlen balfácánnak tűnő Henry Spencer számára szürreális, bizarr, obskúrus látomásokkal terhelt rémálommá válik az apaság. Miután barátnője bejelenti, hogy gyermeket szült, aki talán nem is ember, Henry kénytelen magához venni a valóban inkább egy hüllőszerű lényre hasonlító, egyfolytában síró kicsit, a főhős számára azonban vonzóbb opciót jelent a csinos szomszédasszony karjaiba való menekülés, de még a nehezen kibogozható látomásokban is szívesebben merül el, mint hogy gondos apja legyen gyerekének. Henry Spencer aztán bevégzi azt, amit eggyel feljebb említett társának még nem sikerült: mivel nem bír megbírkózni az apaság terhével, meggyilkolja torzszülött gyermekét. De persze David Lynch birodalmában járunk, könnyen lehet, hogy ez az egész szürreális vízió igazából teljesen másról szól...