Szólíts a neveden (Call My By Your Name, 2017)

                                                                       

Rendezte: Luca Guadagnino

Szereplők: Timothée Chalamet, Armie Hammer, Michael Stuhlbarg, Amira Casar, Esther Garrel

Alaphelyzet: A 17 éves Elio szüleivel tölti a nyarat Olaszországban. Az édesapa meghívására megérkezik a nyaralóba a doktorandusz Oliver, hogy pár hetet közös munkával töltsenek, időközben pedig Elio és Oliver egyre közelebb kerülnek egymáshoz és szép lassan ellenállhatatlan vonzódás alakul ki közöttük.

Értékelés: Szép, megkapó szerelmi történet, csodás környezetben elmondva; aki érzékeny az ilyesmire, néhol esetleg irritálónak ható felső középosztálybeli-értelmiségi szenvelgést azért fel tud fedezni benne. Szerencsére a fókusz nem ide kerül, még csak nem is oda, hogy a 80-as években (és legyünk őszinték: akár ma is) még nehezebben elfogadott férfiak közti szerelem milyen akadályokba ütközik (noha a háttérben felsejlik ez is: a könnyebb, egyértelműbb, konvencionális, kvázi magától értetődő, előre kijelölt út választása a lehetséges konfliktusokkal járó helyett). Nem, a Szólíts a neveden leginkább azért jó, mert egy a szerelemmel még csak most ismerkedő kamasz fiú nagyon intim történetét meséli  el egyszerűen, sok-sok érzelemmel, az örömmel, beteljesüléssel és a fájdalmakkal együtt, azokkal az élményekkel, amikből aztán majd az életre szóló, meghatározó, személyiséget is formáló, legfontosabb emlékek lesznek.

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, 2017)

Rendezte: Martin McDonagh

Szereplők: Frances McDormand, Woody Harrelson, Sam Rockwell, Caleb Landry Jones, Peter Dinklage

Alaphelyzet: Miután Mildred Haynes kamaszlányát brutális kegyetlenséggel meggyilkolják és a rendőrség hónapok után sem keríti kézre az elkövetőt, a feldúlt anya először óriásplakátokon kéri számon a helyi erőkön a hanyag munkavégzést, rövidesen pedig egyre inkább elfajuló háborút indít az erősen kihívásokkal küszködő, rasszizmustól sem éppen elzárkozó rendőrök ellen, ami így vagy úgy, de a kisváros egész közösségére kihat.

Értékelés: Meddig mehetsz el haragodban, ha igazából érdemben semmit nem tehetsz, maximum alaposan kitombolhatod magad? Várhat-e megváltás az út végén, amikor még olyanokkal is hadakozol, akik már régen nem érdemlik meg a dühödet? És persze: nem magadra vagy-e igazából a legdühösebb, és akkor minden csak önsorsrontás, mert hát a harag csak még több haragot szül és nem vezet sehova?

Ehhez hasonló kérdéseket tesz fel McDonagh, de nem ez a nagy truváj. A film igazi ereje a jól megírt karakterekben rejlik és az író-rendező kivételes tehetségében, amivel még az első látásra szinte burleszkszerűen együgyű, komédiába illő szereplőnek is pár húzással drámai mélységet tud adni; aztán meg mint a legjobb színdarabokban: a társulatból mindenki hozzáteszi az egészhez a maga kis szerepét, hogy forogjon a mesterien felépített gépezet és a szerencsés néhányaknak az előtérben lehetősége legyen tündökölni.

Lady Bird (2017)

Rendezte: Greta Gerwig

Szereplők: Saoirse Ronan, Laurie Metcalf, Lucas Hedges, Timothée Chalamet, Tracy Letts

Alaphelyzet: A főiskolai jelentkezés előtt álló, lázadásra hajlamos kamaszlány, Christine mindent elkövet, hogy minél előbb kiszakadjon az általa természetesen a világ legunalmasabb, legérdektelenebb városának tartott Sacramento-ból és minél távolabb kerüljön az általa természetesen a világ legszerencsétlenebbikének tartott családi közegétől, azon belül is elsősorban anyukájától, akivel időnként különösen nehezen találják meg a közös hangot.

Értékelés: Nagyon okosan és határtalan szeretettel megírt, magabiztosan megrendezett, szép, gazdag és könnyen átélhető történet, amiben a Gerwig-re olyannyira jellemző szertelen humor mellett az összetett és megható anya-lánya kapcsolat kapja a nagy hangsúlyt, ami pompás lehetőséget biztosít a két színésznőnek a brillírozásra.

A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

Rendezte: Joe Wright

Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Lily James

Alaphelyzet: A 2. világháború idején Nagy-Britannia frissen kinevezett miniszterelnöke, Winston Churchill sosem látott kihívásokkal kénytelen szembenézni, amennyiben nemcsak a belső ellenségeit és rosszakaróit, hanem az egyre erősödő, egyre fenyegetőbb náci hatalom terjeszkedését is le kell szerelnie.

Értékelés: Dobpergés, fanfárok, üstdob, cintányér: Gary Oldman Winston Churchill-t játssza! Pszt, most már csöndet kérek, a nagy színész éppen nagy szerepet játszik! Hé, ti ott, mellékszereplők, nyughassatok már, nem látjátok, hogy Oldman éppen Churchill-t  alakítja?! Különösen te, Lily James, eszedbe se jusson úgy csinálni, mintha több lenne a szereped annál, hogy a főhős karakterét erősítsd és lendítsd előre, ne csinálj úgy, mintha saját, megírt személyiséged lenne! Inkább több áhítatot kérek, ha lehet, itt tényleg éppen egy Churchill-alakítás van folyamatban, igen, igen, jó a maszk, látja ezt mindenki, és hát természetesen Gary Oldman van alatta, a nagy színész.

És egyébként tényleg az, de hová tűnt el körülötte az értelmezhető, értékelhető film?!                             

A Pentagon titkai (The Post, 2017)

Rendezte: Steven Spielberg

Szereplők: Meryl Streep, Tom Hanks, Bob Odenkirk, Carrie Coon

Alaphelyzet: Miután a The New York Times nagyszabású cikket közöl a Pentagon-ból kiszivárogtatott anyagokból, amik elnökségeken átívelő hazugságok és csúsztatások sorozatát leplezik le, és az amerikai kormány büntetésekkel igyekszik elejét venni, hogy további írások jelenhessenek meg, a Washington Post tulajdonosa és főszerkesztője úgy döntenek, ők is feldolgozzák és megjelentetik az anyagokat, mert már nem csak a közvélemény félrevezetéséről van szó, a sajtó szabadsága is veszélyben forog.

Értékelés: Spielberg visszafogottabb, letisztultabb, mértéktartóbb munkái közé tartozik a Pentagon titkai, noha bizonyos megoldásaiban (képekben, beállításokban, bizonyos mondatokban és azok elővezetésében) visszaköszön a rendező vonzódása a szermérmetlen szentimentalizmushoz, pátoszossághoz, kényszeredett hőskultuszhoz.

Adja magát a hasonlítás a még viszonylag friss élménynek számító Spotlight-hoz: az a film sokkal valóságosabbnak, sokkal élőbbnek, sokkal emberibbnek (értsd: a karakterek hús-vér embereknek tűntek, nem pedig egy amerikai történeti képeskönyv lapjairól előbújó, stilizált hősalakoknak) hatott, ezért húsbavágóbb is tudott lenni.