filmrefel

Hogy bármiféle filmkészítői nagyszerűség, tehetség, vagy rátermettség fokmérője lenne az Oscar-díj, természetesen erősen vitatható (már csak a jelen listán szereplő súlyos mulasztások alapján is), de az nem kérdés, hogy ennél nagyobb szakmai jellegű elismerést ma nem kaphat egy filmes, és a díjjal jár bizonyos presztízs is.

Nézzük most meg, melyek az Oscar történetének általánosan elfogadott, legnagyobb tévedései!

5. Dennis Hopper – Legjobb férfi mellékszereplő – Kék bársony (1986)

Dennis Hopper a Kék bársony című filmben

Érdekes év az 1986-os Dennis Hopper és az Amerikai Filmakadémia kapcsolatában, a színészt ugyanis jelölték az A legjobb dobás című filmben nyújtott alakításáért, viszont az egyetlen (rendezői) jelölését leszámítva figyelmen kívül hagyták azt a Kék bársonyt, amiben Hopper minden idők egyik leghátborzongatóbb filmes gonoszát formálja meg.

Pedig azt sem lehet mondani, hogy David Lynch nehezebben befogadható, teljesen elszállt filmjei közé tartozna a Kék bársony, amiben Dennis Hopper a szexuálisan deviáns torzszülöttől kezdve, a féktelen pszichopatán át a dühöngő vademberig bezárólag rengeteg színét megmutatja egy igazán viszolyogtató, mégis hipnotikus erejű filmes antagonistának.

Aiket jelöltek: Tom Berenger (A szakasz), Willem Dafoe (A szakasz), Dennis Hopper (A legjobb dobás), Denholm Elliott (Szoba kilátással), Michael Caine (Hannah és nővérei)

Aki nyert: Michael Caine a Hannah és nővérei mellékszerepéért

4. Jack Nicholson – Legjobb férfi főszereplő – Ragyogás (1980)

Jack Nicholson a Ragyogás című filmben

Nemhogy nem kapta meg az Oscar-díjat, teljesen érthetetlen módon még csak nem is jelölték Jack Torrance szerepéért (ami pedig ma visszatekintve egészen hihetetlennek tűnik: a Ragyogást két kategóriában is jelölték a legrosszabb filmeknek fenntartott Arany Málna-díjra). Pedig látszólag minden adott volt: az ikonikus szerző (Stephen King) könyvét egy legendás rendező (Stanley Kubrick) adaptálta, az eredmény pedig minden idők egyik legmagasabbra értékelt horrorfilmje, amit éppen Jack Nicholson lehengerlő, hátborzongató átalakulása, eszelős vicsorgásba torzuló, védjegyszerű mosolya tesz felejthetetlenné.

Persze, erős év volt, igazi nagyágyúkkal a jelöltek között és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a nyertes nem volt érdemes a díjra… de azért az Akadémia már a jelölés elmulasztásával is bizonyságát adta a már hagyományosnak mondható, horrorfilmekkel szembeni ellenérzésének.

Akiket jelöltek: Robert De Niro (Dühöngő bika), Robert Duvall (A nagy Santini), John Hurt (Az elefántember), Jack Lemmon (Tisztelgés), Peter O’Toole (A kaszkadőr)

Aki nyert: Robert De Niro a Dühöngő bika főszerepéért

3. Martin Scorsese – Legjobb rendezés – Taxisofőr (1976)

Robert De Niro és Martin Scorsese a Taxisofőr című film forgatásán

Rögtön egy újabb szereplő a listán, aki a kérdéses évben, a kérdéses filmért még csak jelölést sem kapott. Pedig a Taxisofőr igazi mozitörténeti klasszikus, telis-tele a kollektív filmes tudatba beleégett jelenetekkel, milliószor idézett mondatokkal, felejthetetlen képekkel és minden idők egyik legemlékezetesebb tükör előtt előadott monológjával.

A lista egy későbbi szereplőjével ellentétben Scorsese-nél az Akadémia utólag korrigálta a mulasztást (A tégla című filmért megkapta a legjobb rendezésért járó szobrocskát), de a mai napig érthetetlen, hogy miért nem akkor és azért a filmért díjazták, amikor és amelyikért igazán megérdemelte volna.

Akiket jelöltek: Ingmar Bergman (Szemben önmagunkkal), Sidney Lumet (Hálózat), John G. Avildsen (Rocky), Lina Wertmüller (Hétszépségű Pasqualino), Alan J. Pakula (Az elnök emberei)

Aki nyert: John G. Avildsen a Rocky rendezéséért

2. 2001: Űrodüsszeia – Legjobb film (1968)

Képkocka a 2001: Űrodüsszeia című filmből

Akik akár csak egy picit is szeretik a filmeket, de hosszúsága, lassú tempója, titokzatossága és megfejthetetlensége, obskúrus szimbolizmusa miatt idegenkednek Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájától, még azok számára is ismerős lehet a film számos képe, jelenete és mozzanata: a grandiózus nyitány Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című művével, az emberszabású majmok a monolittömbbel, a monumentális képi beállítások az űrhajóban sétáló asztronautával. Arra pedig csak a legnagyszerűbb filmművészeti alkotások képesek, hogy ilyen mélyen beivódjanak a (filmes) köztudatba.

Kár, hogy az Amerikai Filmakadémia nem ismerte fel, hogy igazi míves mestermunkáról (és nem mellesleg korszakos rendezői csúcsteljesítményről) volt szó.

Amiket jelöltek: Olivér, Funny Girl, Rómeó és Júlia, Rachel, Rachel, Az oroszlán télen

Ami nyert: Olivér

1. Alfred Hitchcock – Legjobb rendezés – Szédülés (1958)

Alfred Hitchcock sem érti

Manapság persze iskolateremtő filmesként, a horror mestereként, a suspense tökélyre fejlesztőjeként emlegetjük, még talán az értelmező szótárba is az ő képe kerülne a „rendező” címszó mellé, rendezői Oscar-díjat mégsem kapott egyszer sem, noha öt alkalommal is jelölték.

Az itt kiemelt Szédülésben Hitchcock remekül adagolja a rejtélyeket, tökéletesen uralja a misztériumot, hogy aztán a krimi-thrillert - egy viharos szerelmi történeten átvezetve - felfokozott, tragikus végkifejletig futtassa ki. A filmért még csak jelölést sem kapott és mondani sem kell: a Psychotól kezdve, az Észak-északnyugaton át a Hátsó ablakig nyugodt szívvel említhetnénk egy sor másik Hitchcock-művet is, amiért kijárt volna az a bizonyos rendezői Oscar.

Akiket jelöltek: Vincente Minnellie (Gigi), Richard Brooks (Macska a forró bádogtetőn), Stanley Kramer (Hajlíthatatlanok), Mark Robson (The Inn of the Sixth Happinness), Robert Wise (I Want to Live!)

Aki nyert: Vincente Minnellie a Gigi című film rendezéséért

+1 Testről és lélekről – Legjobb idegen nyelvű film (2018)

Borbély Alexandra és Morcsányi Géza a Testről és lélekről című filmben

Nem fog bekerülni az egyetemes filmtörténetbe újabb nagy és emlékezetes Oscar-kiszúrásként (az idegen nyelvű filmek kategóriáját nem övezi akkora érdeklődés, hogy egy-egy méltatlan mellőzés igazi felháborodást tudjon kiváltani), ez inkább csak nekünk fáj. A kétségkívül erős, szuggesztív főszereplői jelenlétre alapozó, ám némileg felejthetőre sikerült Egy fantasztikus nő helyett mi persze sokkal szívesebben láttuk volna Enyedi Ildikó szép és érzékeny filmjét győzedelmeskedni (sőt, ha már itt tartunk, akkor éppenséggel a súlyos, komor, de gyönyörűen fényképezett orosz Szeretet nélkül sem lett volna rossz választás).

Búslakodni azért nem nagyon érdemes, éppen elég örömre ad okot, hogy egy ilyen nagyszerű film híre eljut a világba és egy sor országban megtalálhatja a maga közönségét.

Amiket jelöltek: Szeretet nélkül (Oroszország), Egy fantasztikus nő (Chile), A négyzet (Svédország), Testről és lélekről (Magyarország), The Insult (Libanon)

Ami nyert: Egy fantasztikus nő

Szólíts a neveden (Call My By Your Name, 2017)

Rendezte: Luca Guadagnino

Szereplők: Timothée Chalamet, Armie Hammer, Michael Stuhlbarg, Amira Casar, Esther Garrel

Alaphelyzet: A 17 éves Elio szüleivel tölti a nyarat Olaszországban. Az édesapa meghívására megérkezik a nyaralóba a doktorandusz Oliver, hogy pár hetet közös munkával töltsenek, időközben pedig Elio és Oliver egyre közelebb kerülnek egymáshoz és szép lassan ellenállhatatlan vonzódás alakul ki közöttük.

Értékelés: Szép, megkapó szerelmi történet, csodás környezetben elmondva; aki érzékeny az ilyesmire, néhol esetleg irritálónak ható felső középosztálybeli-értelmiségi szenvelgést azért fel tud fedezni benne. Szerencsére a fókusz nem ide kerül, még csak nem is oda, hogy a 80-as években (és legyünk őszinték: akár ma is) még nehezebben elfogadott férfiak közti szerelem milyen akadályokba ütközik (noha a háttérben felsejlik ez is: a könnyebb, egyértelműbb, konvencionális, kvázi magától értetődő, előre kijelölt út választása a lehetséges konfliktusokkal járó helyett). Nem, a Szólíts a neveden leginkább azért jó, mert egy a szerelemmel még csak most ismerkedő kamasz fiú nagyon intim történetét meséli  el egyszerűen, sok-sok érzelemmel, az örömmel, beteljesüléssel és a fájdalmakkal együtt, azokkal az élményekkel, amikből aztán majd az életre szóló, meghatározó, személyiséget is formáló, legfontosabb emlékek lesznek.

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, 2017)

Rendezte: Martin McDonagh

Szereplők: Frances McDormand, Woody Harrelson, Sam Rockwell, Caleb Landry Jones, Peter Dinklage

Alaphelyzet: Miután Mildred Haynes kamaszlányát brutális kegyetlenséggel meggyilkolják és a rendőrség hónapok után sem keríti kézre az elkövetőt, a feldúlt anya először óriásplakátokon kéri számon a helyi erőkön a hanyag munkavégzést, rövidesen pedig egyre inkább elfajuló háborút indít az erősen kihívásokkal küszködő, rasszizmustól sem éppen elzárkozó rendőrök ellen, ami így vagy úgy, de a kisváros egész közösségére kihat.

Értékelés: Meddig mehetsz el haragodban, ha igazából érdemben semmit nem tehetsz, maximum alaposan kitombolhatod magad? Várhat-e megváltás az út végén, amikor még olyanokkal is hadakozol, akik már régen nem érdemlik meg a dühödet? És persze: nem magadra vagy-e igazából a legdühösebb, és akkor minden csak önsorsrontás, mert hát a harag csak még több haragot szül és nem vezet sehova?

Ehhez hasonló kérdéseket tesz fel McDonagh, de nem ez a nagy truváj. A film igazi ereje a jól megírt karakterekben rejlik és az író-rendező kivételes tehetségében, amivel még az első látásra szinte burleszkszerűen együgyű, komédiába illő szereplőnek is pár húzással drámai mélységet tud adni; aztán meg mint a legjobb színdarabokban: a társulatból mindenki hozzáteszi az egészhez a maga kis szerepét, hogy forogjon a mesterien felépített gépezet és a szerencsés néhányaknak az előtérben lehetősége legyen tündökölni.

Lady Bird (2017)

Rendezte: Greta Gerwig

Szereplők: Saoirse Ronan, Laurie Metcalf, Lucas Hedges, Timothée Chalamet, Tracy Letts

Alaphelyzet: A főiskolai jelentkezés előtt álló, lázadásra hajlamos kamaszlány, Christine mindent elkövet, hogy minél előbb kiszakadjon az általa természetesen a világ legunalmasabb, legérdektelenebb városának tartott Sacramento-ból és minél távolabb kerüljön az általa természetesen a világ legszerencsétlenebbikének tartott családi közegétől, azon belül is elsősorban anyukájától, akivel időnként különösen nehezen találják meg a közös hangot.

Értékelés: Nagyon okosan és határtalan szeretettel megírt, magabiztosan megrendezett, szép, gazdag és könnyen átélhető történet, amiben a Gerwig-re olyannyira jellemző szertelen humor mellett az összetett és megható anya-lánya kapcsolat kapja a nagy hangsúlyt, ami pompás lehetőséget biztosít a két színésznőnek a brillírozásra.

A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

Rendezte: Joe Wright

Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Lily James

Alaphelyzet: A 2. világháború idején Nagy-Britannia frissen kinevezett miniszterelnöke, Winston Churchill sosem látott kihívásokkal kénytelen szembenézni, amennyiben nemcsak a belső ellenségeit és rosszakaróit, hanem az egyre erősödő, egyre fenyegetőbb náci hatalom terjeszkedését is le kell szerelnie.

Értékelés: Dobpergés, fanfárok, üstdob, cintányér: Gary Oldman Winston Churchill-t játssza! Pszt, most már csöndet kérek, a nagy színész éppen nagy szerepet játszik! Hé, ti ott, mellékszereplők, nyughassatok már, nem látjátok, hogy Oldman éppen Churchill-t  alakítja?! Különösen te, Lily James, eszedbe se jusson úgy csinálni, mintha több lenne a szereped annál, hogy a főhős karakterét erősítsd és lendítsd előre, ne csinálj úgy, mintha saját, megírt személyiséged lenne! Inkább több áhítatot kérek, ha lehet, itt tényleg éppen egy Churchill-alakítás van folyamatban, igen, igen, jó a maszk, látja ezt mindenki, és hát természetesen Gary Oldman van alatta, a nagy színész.

És egyébként tényleg az, de hová tűnt el körülötte az értelmezhető, értékelhető film?!                             

A Pentagon titkai (The Post, 2017)

Rendezte: Steven Spielberg

Szereplők: Meryl Streep, Tom Hanks, Bob Odenkirk, Carrie Coon

Alaphelyzet: Miután a The New York Times nagyszabású cikket közöl a Pentagon-ból kiszivárogtatott anyagokból, amik elnökségeken átívelő hazugságok és csúsztatások sorozatát leplezik le, és az amerikai kormány büntetésekkel igyekszik elejét venni, hogy további írások jelenhessenek meg, a Washington Post tulajdonosa és főszerkesztője úgy döntenek, ők is feldolgozzák és megjelentetik az anyagokat, mert már nem csak a közvélemény félrevezetéséről van szó, a sajtó szabadsága is veszélyben forog.

Értékelés: Spielberg visszafogottabb, letisztultabb, mértéktartóbb munkái közé tartozik a Pentagon titkai, noha bizonyos megoldásaiban (képekben, beállításokban, bizonyos mondatokban és azok elővezetésében) visszaköszön a rendező vonzódása a szermérmetlen szentimentalizmushoz, pátoszossághoz, kényszeredett hőskultuszhoz.

Adja magát a hasonlítás a még viszonylag friss élménynek számító Spotlight-hoz: az a film sokkal valóságosabbnak, sokkal élőbbnek, sokkal emberibbnek (értsd: a karakterek hús-vér embereknek tűntek, nem pedig egy amerikai történeti képeskönyv lapjairól előbújó, stilizált hősalakoknak) hatott, ezért húsbavágóbb is tudott lenni.