Minden színésznek – legyen színpadi vagy éppen filmes – megvan a saját módszere és bevett formulája, ami által magáévá tesz egy adott szerepet. Botorság lenne egymáshoz mérni egyik vagy másik módszer hatásosságát, vagy megkérdőjelezni az egyik vagy másik színész által elvégzett felkészülési munka érvényességét, de az biztos, hogy létezik egy olyan metódus, aminek a követői olykor egészen elképesztő, külső szemlélő számára akár az őrültség határát súroló munkát végeznek egy-egy szerep kedvéért. A módszer neve method acting, amire nehéz lenne igazán találó magyar kifejezést alkotni (hevenyészett fordításban nagyjából annyit tesz: „módszer-színjátszás”, esetleg „módszer szerinti színjátszás”).
Ebben a bejegyzésben néhány jellegzetes és nem ritkán egészen meghökkentő példán keresztül mutatom be, mikre képesek a színészek a szerepükre való felkészülés során. Először azonban érdemes tisztázni, mi is pontosan az a method acting.
A Sztanyiszlavszkij-rendszer
Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij neves orosz színész, rendező és tanár alapjaiban változtatta meg a színjátszást a 20. század elején kifejlesztett módszerével. Ugyan igen-igen komplex, összetett, sok elemből álló rendszer az övé, lényegét röviden úgy foglalhatnánk mégis össze, hogy alapvető célja a hihető, természetes emberi portrék megjelenítése a színpadon. Ez a megközelítés merőben formabontónak számított abban az időszakban, amikor a színészek ahhoz voltak hozzászokva, hogy kifejezetten erős, teátrális gesztusokkal, grandiózus, teret betöltő hangtónussal dolgozzanak és szerepeiket archetípusokra építve játsszák.
Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij
Minthogy valóban összetett rendszerről van szó, részletes ismertetésére itt és most nem térek ki. Legyen elég annyi, hogy a rendszer olyan elemekből áll össze, mint a „mágikus ha”, mely során a színésznek azt a kérdést kell feltennie magának, hogy „Mit tennék én, ha ebben a helyzetben lennék?”, az „újratanulás”, mely során a színésznek újra kell gondolnia, hogyan mozog és beszél a színpadon, a „megfigyelés”, mely során a módszer követői megfigyelik és tanulmányozzák a hétköznapi emberek fizikai megjelenését, viselkedését, személyiségét, a „motiváció”, mely során a színész arra kérdez rá, mit és miért és miért pont úgy csinál az adott karakter, vagy az „érzelmi memória”, melynek segítségével a színész nem csupán egy benyomást teremt az adott érzelemről, hanem a karakter aktuális lelkiállapotába belehelyezkedve arra törekszik, hogy ő maga is átvegye és átélje annak érzelmeit.
Lee Strasberg és a The Actors’ Studio
A Sztanyiszlavszkij-rendszer elemeire támaszkodva alakította ki Lee Strasberg, New York-i illetőségű rendező azt az újfajta színjátszási technikát, amit method acting-ként ismerünk és aminek alapvető sajátossága egyfajta „belülről-kifelé” felépülő előadási mód, mely során a színész saját korábbi élményeiből és érzelmeiből dolgozva válik eggyé karakterével.
Ehhez szükség van az ún. „sense memory” (érzékszervi memória) használatára, vagyis a színésznek támaszkodnia kell minden olyan élményre, eseményre, érzelmekre, amiket korábban átélt és amik az érzékszervein átszűrve a tudatalattijában raktározódtak a sense memory/érzékszervi memória segítségével. Lee Strasberg egy sor olyan gyakorlatot alakított ki, melyek elvégzésével fejleszthető ez a fajta memória, ezekből a gyakorlatokból áll össze az ő módszere.
A Strasberg-féle method acting leglényegesebb eleme, hogy ismerni kell a Sztanyiszlavszkij-rendszert, ez a kiindulási pont, ehhez szükséges a forgatókönyv elemzése, mely során megkezdődhet a karakter megértése. Ezt követi a háttértörténet felépítése: ha a színész elgondolkozik azon, vajon mit rejthet a karakter múltja, egyrészt sokkal könnyebben találhat kapcsolódási pontokat saját maga és a szerep között, másrészt könnyebben megértheti a karakter által bejárt érzelmi utazást. Ezután tud egyfajta személyes kapcsolatot kialakítani a szereppel, amennyiben sikerül önmagában felidézni azokat a helyzeteket, amikor hasonlóan érezhetett, mint az általa megformálni kívánt karakter. A végére aztán a gyakorlás és alkalmazás marad, hiszen ahhoz, hogy a színész a maga egyszerűségében és természetességében jelenítse meg a karaktert, hosszú órákat kell eltöltenie a felkészülés során felhalmozott élmény- és érzelmi készlet gyakorlatban történő felhasználásával.
Lee Strasberg
Lee Strasberg 1951– ben vette át a nem sokkal korábban alapított Actors’ Studio vezetését, ami aztán számos neves színész műhelyévé vált. Olyan világsztárok is dolgoztak az Actors’ Studio berkein belül, mint Paul Newman, Dustin Hoffman, Marilyn Monroe, Sally Field, James Dean, Jane Fonda, Marlon Brando vagy Al Pacino. És amikor magát Strasberg-et kérdezték meg, hogy mi is pontosan a method acting, egyszerű és szellemes választ adott:
„Method acting az, amit minden színész alkalmazott mindannyiszor, amikor jól játszott el egy szerepet.”
És akkor a mindenre képes színészek
Külső szemlélőként, nézőként hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a method acting lényegében egyenlő azzal, hogy a színész megpróbál annyira eggyé válni a karakterével, hogy ennek érdekében bármire hajlandó a felkészülési munka során, még az önsanyargatástól sem riad vissza. A módszer nyilvánvalóan jóval többről szól ennél, de természetesen része lehet az is, hogy a színész a szerep kedvéért akár a saját testén is kész változtatni. Sokak számára ismerősek lehetnek a szinte hihetetlen fogyásokról, vagy éppen hízásokról szóló történetek: ott van mindjárt a method acting talán egyik legismertebb képviselőjének, Robert De Niro-nak az esete, aki a Dühöngő bika című, kiváló Scorsese-film bokszolószerepéért nemcsak profi sportolókat meghazudtoló formába hozta magát (még amatőr bokszmeccseken is elindult), hanem cirka 30 kilót hízott, hogy az idősebb Jake LaMottá-t is hitelesen tudja megjeleníteni, nem kímélve ezzel egészségét - egy időre még a forgatást is szüneteltetni kellett De Niro egyre fokozódó légzési nehézségei miatt. Egy fokkal biztonságosabb módját választotta a felkészülési munkáknak, amikor saját engedélyét kiváltva, teljesen szakszerű keretek között kóstolt bele a taxizásba New York utcáin egy másik Scorsese-opusz, a Taxisofőr kedvéért. Ilyen egy igazán elkötelezett művész!
Szintén egy bokszfilm kedvéért hozta magát kirobbanó formába Hilary Swank, kétszeres Oscar-díjas színésznő (aki egyébként a két díját az itt tárgyalt két filmben nyújtott alakításáért kapta, és mindkettőt akkor, amikor a method acting segítségével dolgozott – közhelyszerű tény, hogy az Amerikai Filmakadémia különösen szereti a nagy átalakulásokat): a Millió dolláros bébi főszerepéért lefogyott, edzett, bokszolni tanult. Az A fiúk nem sírnak-beli alakítását pedig úgy igyekezett finomra hangolni, hogy miután megkapta a transznemű karakter szerepét, egy hónapon át fiúként élt; haját rövidre vágatta, mély hangon beszélt, férfi ruhákat hordott és még a szomszédainak is saját maga fiútestvéreként mutatkozott be.
Tom Hanks nem kifejezetten method acting-színész, a Számkivetett-ben eljátszott szerepe kedvéért azonban jónak látta, ha ő is a „módszert” alkalmazza: először kellően meghízott, hogy jómódú, tisztes, középkorú céges ember benyomását keltse, majd az egy éves forgatási szünet alatt kénytelen volt kókusztej- és rákkúrába kezdeni a szükségszerű fogyás érdekében és hosszú, bozontos szakállat és hajat növeszteni, hogy igazi hajótörött váljon belőle. Az újbóli forgatások alatt aztán állítólag annyira elmerült a szerepében, hogy még az időközben összeszedett lábsérülését is elmulasztotta kezeltetni és mire orvoshoz fordult, az elfertőzödött seb miatt nem állt messze attól, hogy vérfertőzést kapjon.
Hanks hajótörött karaktere az őrület határára sodródik a film második felére, ehhez kellően megszállottnak tűnik a színész által elvégzett munka is, amit viszont Christian Bale művelt magával A gépész című film főszerepéért, egyenesen rémisztő. 28 kilótól szabadult meg, így nem csak egy lebilincselő alakítást, hanem a színész kiálló csontjait is megnézhettük a vásznon. Szerencsére Bale egészsége nem látta kárát az ijesztő fogyásnak, egy évvel később már kiváló formában vette fel Batman szerepét.
„Valószínűleg senki nincs, aki jobban értené a method acting elméletét nálam, vagy legalábbis többször alkalmazná a munkája során „ – állítja Jack Nicholson, és bár a kijelentés némileg bombasztikusnak tűnhet, nem szabad elfelejteni, hogy három Oscar-szobor is felsorakozik, hogy a színész igazát alátámassza. És Nicholson tényleg elkötelezett híve a „módszernek”: a Száll a kakukk fészkére című filmet megelőzően néhány hónapot töltött - szereplőtársaival együtt - egy elmegyógyintézet falai között, csoportterápiákon vett részt és valódi mentális problémákkal küzdő betegekkel dolgozott együtt, filmbéli alakításával pedig kiérdemelte első Oscar-díját.
A képre kattintva galéria nyílik
Kétkedők és a method acting ellenlábasai odáig merészkednek, hogy Heath Ledger tragikus esetét a „módszer” számlájára írják. Az tény, hogy a fiatal színésznek még az imént emlegetett Jack Nicholson, Joker korábbi megformálójának ajánlása szerint is az őrületnek egy bizonyos szintjét kellett elérnie a sikeres alakításhoz, mielőtt a szociopata gonosztevő bőrébe bújt volna Christopher Nolan Batman-trilógiájának középső darabjában. Ledger pedig a szerepet és az ajánlást is komolyan vette: egy hónapra bezárkózott egy londoni hotelszobába, ahol naplót vezetett a karakterről, háttértörténetet talált ki és a hangjával kísérletezett, hogy megtalálja a tökéletes nevetést és hangzást Joker számára. Ebben az időszakban nem is igen érintkezett senkivel, keveset pihent, altatót kezdett szedni. A színész nem sokkal későbbi tragikus halálát a receptre felírt gyógyszerek szerencsétlen kombinációja okozta. Rossz nyelvek szerint a megterhelő színészi munka és a method acting hatott rá negatívan, de egész biztosan túlzás, hogy Joker szerepe bármilyen módon is megváltoztatta, neurotikussá, labilissá tette volna Ledger-t - akik a Batman-film után együtt dolgoztak vele, jelét sem látták semmi ilyesminek. Mindenesetre a filmipar egy olyan kirobbanóan tehetséges, fiatal művészét vesztette el, aki a method acting révén a szerepformálás teljesen új szintjeit érte el.
Az őrültség határait súroló vállalásokat tett az akkoriban szinte még ismeretlen Adrien Brody is A zongorista című film főszerepére való felkészülés érdekében: a filmben egy nácik elől bújkáló zongoraművészt kellett megformálnia, és hogy minél jobban átérezze a karakter megpróbáltatásait, Brody egészen merészet húzott. Minden kényelmet száműzött az életéből, eladta a kocsiját, a lakását, gyakorlatilag minden tulajdonától megvált, sőt, még akkori barátnőjét is hátrahagyta és egy időre Európába utazott, remélve, hogy a drasztikus módszer segítségével könnyeben magára tudja húzni egy olyan karakter személyiségét, aki mindenét elveszíti. Emellett persze zongorázni is megtanult (a rendező, Roman Polanski kérésének eleget téve napi négy órát gyakorolt) és komoly fogyáson is átesett.
Ha method acting-ről van szó, talán senki nem veszi olyan komolyan a feladatot, mint az e sorok írója által is igen nagyra tartott Daniel Day-Lewis. Ő az a típusú színész, aki nem eljátssza a szerepet, hanem eggyé válik vele, az a legkevesebb, hogy a forgatás közben soha, még a szünetekben sem lép ki a karakterből. Az A bal lábam című filmben egy szinte teljesen lebénult művészt alakít, a szerep miatt nem volt hajlandó felkelni tolókocsijából, a stábtagok segítettek a mozgatásában, sőt, ahhoz is ragaszkodott, hogy kanállal etessék az ebédszünetekben. Az utolsó mohikán forgatása során később szintén érdekes módját választotta a táplálkozásnak: egy ideig teljesen elszigetelten élt a vadonban és kizárólag saját maga által becserkészett és levadászott, majd gondosan megnyúzott állatok húsát fogyasztotta. A 2012-es Lincoln című Spielberg-film munkálatai ehhez képest már-már gyerekjátéknak tűnhettek, jóllehet Day-Lewis itt sem volt hajlandó kilépni a szerepből egy percre sem: a felkészülési munkát már a forgatás előtt egy évvel megkezdte, a forgatás alatt aztán végig úgy járt és beszélt, mint az Egyesült Államok egykori elnöke és elvárta, hogy a stábtagok szigorúan csak „Elnök úr”-nak szólítsák és hacsak nem a Lincoln korabeli nyelvezetben tették, inkább ne is szóljanak hozzá. Az ilyesfajta kompromisszumot nem tűrő elhivatottság igazán kimerítő lehet, nem meglepő, hogy Day-Lewis kevés filmben vállal szerepet, olykor 4-5 éves szüneteket is tart és a filmkészítéstől igen távol eső mesterség gyakorlásával, cipészkedéssel frissíti fel magát.
Bővebben a method acting-ről angolul tudóknak:
https://www.thoughtco.com/stanislavsky-system-acting-method-2712987
https://www.nyfa.edu/student-resources/answer-what-is-method-acting/
http://newyork.methodactingstrasberg.com/what-is-method-acting/
Utolsó kommentek