Autós filmek

Legyenek akár a férfierő négy keréken guruló szimbólumai, a kiapadhatatlan versenyszellem törékeny kiszolgálói, a rajongás tárgyai, vagy épp az életet fenyegető haláljárművek, kerüljenek akár vígjátéki közegbe, vagy szolgáljanak a fékevesztett akciózás alapjául, az autók és az autós tematika a legváltozatosabb formákban és műfajokban jelennek meg a filmvásznon. Szemezgessünk ezúttal az autós filmek közül, természetesen a teljesség igénye nélkül!

Ha autós filmekre terelődik a szó, elkerülhetetlen, hogy az elsők között említsük a már évtizedes múltra visszatekintő Halálos iramban-szériát. Ahogy a nagy autógyárak örökké mozgásban lévő szalagjairól gördülnek le a sorozatgyártott gépkocsi-csodák, úgy ontja magából Hollywood kérlelhetetlen ipari gépezete is az újabb és újabb, Vin Diesel nevével fémjelzett (figyelem: nomen est omen at its best!), aktuális látványosságnak szánt Halálos iramban-opuszt. A gyári felszerelés egyszerű recepten alapul: az előállítás a „nagyobb mindig több” - rendszerint persze téves - vezérlőelvét követi, kötelező szériatartozék a család fontosságáról elrebegett, suta tanulság-féleség, a sebességi mámor és a gépolajban megmártóztatott maszkulinitás mindenhatósága, a bombasztikus, időnként lélegzetelállító, legtöbbször inkább kimerítő látványt nyújtó autós üldözések – a Halálos iramban-sorozat nem látszik elfáradni, tovább rója a kilométereket, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Vin Diesel megalomán csapata előbb-utóbb a csillagok közé is elvezeti dízelmániás rajongóit.

A franciák sztárrendezője és –producere, Luc Besson többszörösen is letette névjegyét az autós filmek világában. Az 1990-es évek végének meglepetéssikerévé váló Taxi remekül ötvözte a franciásan könnyed, bohózat határait súroló vígjátéki hangvételt a feszes, gyors tempójú, a CGI-t még messze elkerülő üldözéses jelenetekkel (és megajándékozta a szélesebb értelemben vett közönséget a csodálatos Marion Cotillard-ral). Valódinak hatott a sebesség, valódiak voltak az ütközések, valódi karosszériák törtek (a valódisággal szemben ott áll a fent említett Halálos iramban-széria, ahol a speciális effektusok által keltett olcsó illúzió nem ritkán a kétes értékű kielégülést kínáló, harsány és öncélú autópornós esztétika felé tolja el a filmeket). A négy részesre duzzasztott sorozat további darabjai azonban nem bírták elérni a kellő sebességet, így megelőzni sem sikerült a franchise-okat oly gyakran kísértő minőségromlást – ezen a téren a Taxi-filmek epizódról epizódra, megállíthatatlanul robognak a szakadék felé.

Szintén Luc Besson nevéhez köthető a három részt megélt Szállító-sorozat, amely a Taxi-val és a Halálos iramban-nal egyaránt rokonítható, amennyiben egyrészt az előbbinek egy humor nélküli, önmagát halálosan komolyan vevő, ámde a Taxi-hoz hasonlóan realisztikus autós akciójelenetekkel operáló átirata, másrészt az utóbbihoz hasonlóan a tesztoszterontól duzzadozó macsókultuszt megtestesítő, keménykötésű, elnyűhetetlen férfisztárt állít a középpontba. Jason Statham kétségtelenül karizmatikus jelenség, jól áll neki a verekedés, jól ül a volán mögött, és a film is működik, ameddig nem markol sokat, de azt a keveset jól megfogja. Mondani sem kell, hogy – szintén a Taxi-hoz hasonlóan – ez persze leginkább csak a sorozat első részében érvényesül még éppen élvezhető formában.

De nem csak francia próbálkozást találhatunk a vígjátékok és az autós akciók összeházasítására: az amerikai Taplógáz az elsősorban Amerikában népszerű NASCAR-versenyek világába helyez egy ízig-vérig Will Ferrell-komédiát. S noha ennek megfelelően meg is kapjuk a színész munkáira jellemző, olykor fájóan bárgyú, olykor kedves egyszerűségükben is megmosolyogtató, gyakran pedig az ízlésesség határait erősen feszegető poénokat, a film az autós jeleneteket sem sumákolja el. A show-t azonban egyértelműen az elsősorban politikailag inkorrekt alteregóiról (Ali G, Borat) ismert Sacha Baron Cohen nyúlja le a piperkőc francia versenyző szerepében.

Míg a NASCAR versenyzői elsősorban Amerika közkedvelt hősei, a Forma-1 pilótáit és a sokhelyszínes körversenyt az egész világon széles rétegek követik figyelemmel. Dokumentumfilmek szép számmal készültek a témában (Senna, 1), igazán értelmezhető és értékelhető játékfilmre azonban sokáig kellett várni. A Hajsza a győzelemért igaz történeten alapul - szédítő és hiteles, a lehető legpontosabb rekonstruálásra törekvő Forma-1-es versenyjelenetek és egy megkapó és átélhető, két pilóta legendás rivalizálását bemutató karakterdráma váratlanul jól működő kevercse. Az autós versenyhelyzet és a Forma-1-es kulissza remek keretet ad két, egymástól nagyon különböző, egy valamiben azonban mégiscsak hasonlító ember elszántságának és megszállottságának ábrázolásához, és legyen mégoly hollywoodiasított is a cselekményvezetés (noha Niki Lauda tanácsadóként szorosan együttműködött a film készítőivel, éljünk a gyanúperrel, hogy a valóságban talán máshol voltak a hangsúlyok, mint ahová a dramatizált változatban kerültek), a végeredmény igazán székhez szögező élményt kínál. Nem mellesleg pedig a mindig nagyon jó Daniel Brühl (Niki Lauda-t formálja meg) mellett még a szerényebb képességű, elsősorban prémium kategóriás "eye candy"-ként működő Chris Hemsworth is meglepően színvonalas alakítást nyújt James Hunt szerepében.

film autó autósprint sebesség

A képre kattintva galéria nyílik

Az autók iránti rajongást nem lehet elég korán elkezdeni! Így gondolhatták ezt a Pixar alkotói is, amikor egész estés animációs filmet szenteltek a témának. A Verdák című alkotás a Taplógáz-hoz hasonlóan a NASCAR-versenyeket választja kulisszának és bár e sorok írója szerint nem érhet az olyan klasszikusok nyomába, mint a Toy Story vagy a Némó nyomában, a megszokott Pixar-varázs azért itt is működik: az autókat kedvelő kicsik szórakoztató és tanulságos történetet kapnak (a felnőttek pedig néhány jól elhelyezett, kifejezetten nekik szánt poént és kikacsintást), a boltokban pedig Verdák tematikájú merchandising-termékek közül válogathatnak.

Némiképp szokatlan módon animációs filmek mellett élőszereplős alkotásoknak is lehet kvázi-főszereplője gépjármű: egy kopottas, ódonságában is valamiféle ősi fenyegetést rejtő kamion válik antagonistává a Párbaj című, pazar thrillerben. A minden ízében hétköznapi kisember (Dennis Weaver játssza több mint meggyőzően) életét keseríti meg a hatalmas jármű, aminek a sofőrjét egy pillanatra sem látjuk. Ez a megoldás kitűnő teret biztosít az egyébként akciódús, feszültséggel teli, feszes, elejétől a végéig izgalmas thriller allegorikus síkon való értelmezéséhez. Ha akarjuk, autós üldözésekkel tarkított, vérpezsdítő akció-thrillerként, ha akarjuk, az egyszerű ember mindennapi, fel-feltörő fenyegetettség-érzésével játszadozó egzisztencialista-/paranoiafilmként értelmezzük a látottakat. Az azonban nem lehet kérdéses, hogy Steven Spielberg már e korai rendezésében megvillantotta kivételes tehetségét.

A tömegszórakoztatásra szánt termékek mellett művészi babérokra törő filmalkotások is választják időnként az autós tematikát. A Drive – Gázt! neonfényben úszó látványvilága, szintetizátorra épülő zenei aláfestése, szófukar, szúrós tekintetű, hűvösen profi, „as cool as he gets”-főszereplője, a túlhúzott akciójelenetek egymásra halmozása helyett a hangulatteremtésre és a finomságok ábrázolására fókuszáló rendezés kultgyanús státuszba emeli a filmet. A „nappal kaszkadőr-éjjel gengszterek sofőrje”-alapötlet önmagában ugyan nem túl eredeti, a különleges és magával ragadó atmoszféra és az egyedi ízű rendezés mégis messze pozícionálja a filmet a megszokott, futószalagon gyártott autós tucatakcióktól, ily módon akár a Halálos iramban-mozik tökéletes ellentétpárja lehet Nicolas Winding Refn magnum opus-a.

(A képek forrása: imdb.com)

1 Tovább

Rendhagyó emberkísérlet – az Asylum-szégyenmenet

Vitathatatlan, hogy az egyetemes filmkészítésnek megvannak a maga szégyenfoltjai. Minden jól sikerült, tartalmas, szórakoztató, horribile dictu művészi értékeket is megcsillantó alkotást követ legalább egy (vagy inkább egy tucat) szánnivaló fércmunka, filmnek csúfolt, ócska vacak. Az azonban a maga nemében teljesen egyedülálló, hogy egy komplett stúdió álljon rá az egytől-egyig gagyi, alacsony költségvetésű, még egyszeri használatra sem ajánlott, talán még a készítőik által is megtagadott celluloidszemét sorozatgyártására. A hírhedt The Asylum stúdió egyszerű recepttel dolgozik: filmjei általában valamilyen nagy költségvetésű, hollywood-i szuperprodukció utánlövései, szigorúan alacsony büdzséből elkészítve, következetesen alacsony színvonalon.

És itt rögtön el is kell mondanom vallomásos jelleggel, hogy eddig egyetlen Asylum-filmet sem láttam. Arra gondoltam tehát, hogy egy rendhagyó emberkísérlet keretei között eltöltök egy pompásnak ígérkező napot a The Asylum filmjeivel és az élményről azonnal  be is számolok. Úgy alakítottam, hogy hat teljes film férjen bele a napba;  igyekeztem műfajilag változatos listát összeállítani, azokból a filmekből, amik előzetesen valamennyire érdekesnek tűntek számomra. Egy nagyon fontos alapszabályt adtam magamnak: a filmeket végig kell nézni, nincs beletekerés és nem lehet közben mással foglalkozni. Induljon az Asylum-szégyenmenet!

***

Egy igazi nagyágyúval kezdek! A Sharknado sokak számára ismerős lehet, itthon a tévében is el lehetett csípni, én magam sosem éreztem a legapróbb késztetést sem, hogy akár csak belenézzek. Semmi jóra nem számítok...

7:30 – 9:00: Sharknado (2013)

Még csak az első filmnél tartok, de már az jár a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet. Pedig nagyon más nem történik, mint amire számítani lehetett: szebb napokat is látott emberek blamálják magukat egy teljesen vállalhatatlan produkcióban. Élükön azzal a Tara Reid-del, aki az Amerikai pite-filmek idején az aktuális jó csajnak számított és értékelhető színésznővé sosem vált (inkább botrányhős lett belőle), de az istenért, valaha a Coen-tesóknál szerepelt! Kénytelen leszek én szégyellni magam helyette?!

Nincs meg sajnos az a „guilty pleasure”-faktor sem, amiben előzetesen titkon picit reménykedtem: a semmiből feltűnő, majd ultrabéna vágásokkal hirtelen a szereplők mellé teleportáló, bokáig érő vízben is kaszaboló cápák, a csúnya látványvilág, a csapnivaló színészi játék teljesen élvezhetetlenné teszik a filmet. Feszültség itt csak abból fakadt, hogy legszívesebben öt perc után kikapcsoltam volna ezt a borzalmat, de nem tehettem. Menni kell tovább, hosszú még a nap!

***

A Transmorphers-szel folytatom. Nem kertelek: nagyon félek tőle. Már a Transformers-filmeket sem szerettem, ez meg ugye egy Asylum-verzió...

9:15 – 10:45: Transmorphers (2007)

Többé senkinek sem fogom hagyni, hogy bántsa Michael Bay-t. Oké, persze azért a Transformers-filmeket továbbra sem tartom a filmkészítés csúcsteljestíményeinek... de már láttam a Transmorphers-t. Ami egyébként sokkal-sokkal rövidebb, mint bármelyik Transformers (ez az egyetlen pozitív vonása, de nem tudok elég hálás lenni érte!), de sokkal kiborítóbb is. Tökéletesen alkalmas arra, hogy az élettől is elvegye az ember kedvét - amatőr színjátszócsoport ad elő banális szövegeket, az Űrgammák című, szintén meglehetősen szégyenteljes magyar sorozatot idéző környezetben.

A film történetvezetése egyébként nem sokban tér el egy átlagos, hollywood-i tucattermékénél, van itt minden: rebellis katonák reaktiválása egy öngyilkos küldetés erejéig, csapattoborzás, lelkesítő beszéd, kötelező meglepő fordulat, önfeláldozás... csak a mindent átható amatőrizmussal, koreográfia nélküli, kamu akciójelenetekkel, humortalan poénkodásokkal az egész hihetetlenül röhejesen hat. Botrányosan rossz film!

***

Meg is nézem azonnal a folytatást. Kíváncsi vagyok, hogy teljesít az Asylum a franchise-építésben.

11:00 – 12:30: Transmorphers: Fall of Man (2009)

Hát ez legalább olyan pusztító, mint az első rész. Míg a blockbuster-aspiráns franchise-oknál legtöbbször érzékelhetőek az egyes részek közötti színvonalbeli eltérések, vannak jobbak és rosszabbak, addig az Asylum-nál, úgy tűnik, gondosan ügyelnek arra, hogy mindig a jól megszokott, dermesztően silány minőséget kapja a néző.

Van azért pozitívum is: előzményfilmről van szó, ezért a futurisztikusnak szánt, de inkább csak nevetséges, épített díszletkörnyezet helyett itt valódi, külső helyszíneken zajlik a cselekmény. Most egy ilyen apróság is tudott picit üdítően hatni.

***

Ebédszünet

Ez nem egy Asylum-film címe. Egyszerűen muszáj egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet tartanom, mert csak egy hajszál választ el attól, hogy feladjam az eddigi életem és mindent hátrahagyva, egy világjobbító akció keretében beépüljek a The Asylum stúdióba, hogy belülről bomlasszam szét valahogy a rendszert. Biztosan tudom, hogy ehhez sajnos nincs bennem elég spiritusz. Úgyhogy annyit tudok tenni, hogy egy kis pihenés után megnézek még pár Asylum-művet, hogy lehetőleg másnak már ne kelljen.

***

Teljesen felfrissültem! Magam is meglepőnek tartom, de szinte kedvem van folytatni. A sok látványfilm után most semmi másra nem vágyom, csak egy egyszerű, üdítő, könnyed vígjátékra. Szerintem az 18-Year-Old Virgin lesz a tökéletes választás.

14:30 – 16:00: 18-Year-Old Virgin (2009)

Nem, nem, nem és nem! Nem! Mire gondolhattak a szereplők?! Hogy ez lesz a következő Amerikai pite és mind híresek lesznek? Hogy ez a film lesz a belépő a rendes színjátszáshoz?

Van az a típusú film, ami annyira rossz, hogy már jó... na, ez nem ilyen. Ez szimplán k*rva sz*r. Sőt, nem is szimplán sz*r, ez már „inkább megnézem a Transmorphers-t még kétszer, csak ezt ne kelljen”-szinten pocsék. Egy mezei pornófilmnek okosabb, átgondoltabb, tartalmasabb a kerettörténete, mint ennek a tömegoszlatásra alkalmas borzalomnak. Az 18-Year-Old Virgin az Asylum stúdió vízágyúja – garantáltan kiürül a tér a közvetlen környezetében, tényleg csak a legelszántabb ellenállók képesek a közelében maradni.

Voltak olyan jelenetek, amelyeknél le kellet sütnöm a szemem. Pedig ezt a filmet tényleg azért választottam, hátha frissítően hat a többi, elsősorban "látványra" építő műremek között, sokkal többet vártam tőle. Helyette elértem az abszolút holtpontot, jelenleg teljesen vállalható megoldásnak tűnik, hogy egy gondosan kihegyezett ceruzával kiszúrjam mindkét szemem, hogy a jövőben véletlenül se lássak még egyetlen kockát se bármilyen Asylum-filmből. Nagyon nehezemre esik most elindítani a következőt...

***

Ami egyébként a Titanic II lesz. Mert nyilván ebből is nagyon nagy szüksége volt a világnak egy Asylum-verzióra. Megnéztem előre: 1,6-es értékelésen áll pilllanatnyilag az IMDb-n. Istenem, segíts!

16:15 – 17:45: Titanic II (2010)

Na, ilyen az igazi katasztrófafilm, az Asylum szó szerint értelmezte a feladatot.

Hogy őszinte legyek, az 18-Year-Old Virgin csak most fejtette ki igazán a hatását: a Titanic II-t már félig katatón állapotban néztem végig, azon kaptam magam időnként, hogy 5-5 percre teljesen kikapcsol az agyam és amikor riadtan magamhoz térek, általában épp egy übergagyi, bazári-CGI-jal összerakott hajó hasít egy szintén CGI-jal készült óceánon, aztán vadul ugrálunk egy helikopter, egy katonai tengeralattjáró és a süllyedő CGI-Titanic fedélzete között.

Egyébként nem érzem jogosnak a többi filmmel szemben az IMDb-s értékelést, a Titanic II is csak pont annyira rossz, mint az eddigiek, azoknak is kijárna egy legalább ilyen alacsony pontszám. Arra tudok gondolni, hogy sokan azt hihették, tényleg egy értelmezhető folytatást kapnak a Titanic-hoz (felmerül persze a kérdés, hogy ki akarna egyáltalán folytatást a Titanic-hoz, de ezt most hagyjuk!) és miután mit sem sejtve megnézték az Asylum rettenetét, tehetetlen dühükre csak az IMDb-s lepontozás hozhatott némi enyhülést. Önök ne essenek ilyen hibába, azonnal kapcsoljanak el, ha megjelenne a tévéképernyőn a Titanic II!

***

Ez lesz az utolsó! Az emberi tűrőképességnek is vannak azért határai...

18:00 – 19:30: AE: Apocalypse Earth (2013)

Emlékeznek a Föld után című M. Night Shyamalan-filmre, Will Smith-szel és fiával? Nem, ugye? Persze, hogy nem, mindnyájan próbáljuk elfelejteni. De nem az Asylum-nál. Ők inkább csinálnak belőle egy saját változatot.

Ez az egyik legújabb film a listán, az akciójelenetek és a látványvilág terén mégsincs semmi változás, ezen a téren egyáltalán nem hajlandó semmi fejlődést mutatni az Asylum. Még mindig megdöbbentő élmény, amikor berobban ez a védjegyszerűen színvonaltalan CGI, valószínűleg a stúdió egyik programozója még a '90-es években írhatott egy jó kis számítógépes képalkotó szoftvert, az Asylum meg benne ragadt a programban.

Ezzel együtt sem olyan megterhelő az AE: Apocalypse Earth, mint néhány korábbi alkotás, érződik a törekvés a karakteralkotásra, vannak lassítások, érdekesebb beállítások, kameraszögek, ennyi borzalom után bármibe képes belekapaszkodni az ember. Levezetésnek megteszi, de azért ne gondolják, hogy jó! Nem, ez még mindig egy Asylum-film. És örülök, hogy túl vagyok rajta!

***

Mit mondhatnék?! Pokoli egy nap volt. Piszkosnak érzem magam. Jelen pillanatban azt érzem, hogy nincs az az Ingmar Bergman-retrospektív, Woody Allen-válogatás, vagy Stanley Kubrick-mestermű, de még egy árva Scorsese-, Tarantino-, vagy Spielberg-opusz sem, ami tisztára tudná mosni a szervezetemet. Talán kezdetnek egy zuhany segíthet leöblíteni a gyalázatot...

Abban biztos vagyok, ha ezentúl feltűnik egy film elején a „The Asylum Presents”-kiírás, azonnal görcsbe rándul majd a gyomrom. Azt tudom tanácsolni, hogy Önök is figyeljék a főcímeket és ha látják a feliratot, meneküljenek.

5 Tovább

A filmtörténet legrosszabb apái

Bővelkedik az amerikai film pocsék és még annál is pocsékabb apafigurákban. Minden jószándékú, szeretetre- és tiszteletreméltó filmes apára jut legalább egy megveszekedett rohadék vagy örök vesztes, akit vétek gyerekek közelébe engedni. Jöjjön most néhány elrettentő apai példa – avagy így ne neveld a gyereked!

Hanta Boy

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Fletcher Reede

Gyerek(ek): egy fiú, Max

Foglalkozás: ügyvéd

Típus: a kényszeresen hazudozó apa

Atyai örökség: mennyire lehet szívtelen az az apa, aki képes becsapni, átverni, újra és újra cserben hagyni angyalarcú gyermekét? Fletcher Reede őszintén szereti kisfiát, de már csak szakmai ártalomból kifolyólag is hozzászokott, hogy úgy hazudjon, mint a vízfolyás, így aztán a magánéletében is csak folyamatosan fut saját maga után. Hála az égnek, hogy családi vígjátékról van szó: miután Fletcher egy teljes napon át képtelen hazudni, szembe kell néznie addigi önmagával, megtanulja a leckét arról, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, a kis Max pedig remélhetőleg végleg megkapja azt az apukát, akit megérdemel és túléli maradandó károsodás nélkül ezt a patologikus hazudozót.

Vissza a jövőbe

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: George McFly

Gyerek(ek): két fiú, Marty és Dave és egy lány, Linda

Foglalkozás: a régi George céges alkalmazott, a megújult George író

Típus: a tutyimutyi apa

Atyai örökség: amikor az apa annyira gyáva, ügyetlen, teszetosza, hogy még arról is saját, jövőbeli tinédzser fiának kell gondoskodni, hogy el merje hívni leendő feleségét táncolni az iskolai bálba, akkor jól jön, ha a fiú az ismerősének tudhat egy bogaras, de jó képességű feltalálót, aki épp egy időgépet rak össze. Az alma szerencsére messze esett a fájától: Marty McFly van annyira talpraesett, hogy jó pár évtizeddel visszautazván az időben is megállja a helyét, de az inkompetens apuka hatása azért hagyott benne nyomokat – Marty alaposan túlkompenzál, azonnal ugrik, ha lenyuszizzák, nyilvánvaló, hogy apa és fiú személyisége egyaránt némi finomhangolásra szorul a jövőben... vagyis a múltban.

Amerikai szépség

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Lester Burnham

Gyerek(ek): egy lány, Jane

Foglalkozás: irodai alkalmazott egy reklámcégnél (saját meglátása szerint 14 évig a reklámipar kurvája), aztán gyorséttermi alkalmazott

Típus: a megbízhatatlan apa

Atyai örökség: Lester Burnham abba a csoportjába tartozik a vesztes típusoknak, akikre nem is lehet igazán haragudni. Kétségbeesett próbálkozása, hogy felrázza ellaposodott, kiüresedett, reménytelen életét bizonyos szempontból érthető, átérezhető és - isten bocsássa meg! – bátorsága miatt talán még irigyelhető is. Az viszont biztosan nem példaértékű, hogy valahol út közben elfelejt jó, gondoskodó és törődő apja lenni egyébként is zavarodott, nehéz korszakát élő tinédzser lányának, Jane-nek, aki így kénytelen azzal szembenézni, hogy az az apa, aki életközépi válságát biztos munkahelye feladásával, céltalan gyúrással, füvezéssel és saját lánya barátnőjének becserkészésével próbálja enyhíteni... nos, az nem olyan apa, akire fel lehet nézni.

Amerikai szépség

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Frank Fitts ezredes

Gyerek(ek): egy fiú, Ricky

Foglalkozás: nyugalmazott tengerészezredes

Típus: a tekintélyelvű apa

Atyai örökség: minden érzékeny, művészi lelkületű, különc srác agresszív, erőszakos, homofób, náci relikviákat gyűjtögető apára vágyik. Vagy inkább mégsem! Fitts ezredes nem bánik kesztyűs kézzel a szemmel láthatóan beilleszkedési problémákkal küszködő fiával, aki az apai szigor és az időről időre elcsattanó pofonok elől videófilmek készítésébe és füvezésbe menekül (a füvet nem mellesleg árulja is – nem úgy néz ki, hogy a radikális nevelési módszerek a helyes útra állították rá a fiatalt). Persze aztán menetrendszerűen ki is derül, hogy az apai agresszió és düh mögött évtizedes elfojtások, önbecsapások és önképzavarok húzódnak meg – elkerülhetetlen, hogy Fitts ezredes frusztrációja halálos tettben törjön a felszínre.

Vérző olaj

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Daniel Plainview

Gyerek(ek): egy fiú, H. W. (nem saját gyermeke)

Foglalkozás: olajipari vállalkozó

Típus: az önző apa

Atyai örökség: Daniel Plainview saját bevallása szerint is utálja az embereket. Egy ideig mégis úgy tűnik, hogy a mizantróp, nagyravágyó olajmágnás felelősségteljes apja lesz a még csecsemőként elárvult H. W.-nak, amikor azonban a fiú egy balesetben megsérül és elveszíti hallását, Plainview igyekszik menekülni a probléma elől, bentlakásos intézetbe küldi a gyereket. Arra pedig végképp lehetetlen mentséget találni, hogy később a már felnőtt H. W. szemébe mondja, valójában sosem szerette a fiút, csak saját céljai eléréséhez használta fel, az olajban gazdag földek tulajdonosai előtt igyekezett a tisztes családapa benyomását kelteni. Nem csoda, hogy a megalázott H. W. még örül is, hogy nem örökölhette egyetlen tulajdonságát sem ennek az egyre inkább magára maradó, alkohol felé forduló, érzelmi kötődésre képtelen emberi roncsnak.

Csillagok háborúja-trilógia

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Darth Vader (polgári nevén Anakin Skywalker)

Gyerek(ek): egy fiú, Luke és egy lány, Leia

Foglalkozás: Sith-lovag, a Birodalom uralkodójának ökle és meghosszabított fénykardja

Típus: az uralkodásmániás apa

Atyai örökség: minden bizonnyal a legrosszabb apa a messzi-messzi galaxisban. Az egyetemes filmtörténet legtöbbet idézett szülő-gyerek kapcsolatát a helyes útról való letérés, az apa gyengesége és elcsábulása mérgezi meg – még szerencse, hogy a gyerekek a sötét oldalnak behódoló apától elszakítva nőhettek fel. Darth Vader-t nem igazán érdekli más a Birodalom megszilárdításán és a lázadók kézre kerítésén kívül, egy kis időt azért szakít mégis a családegyesítésre: első személyes találkozásuk Luke-kal, a fiú számára azonnali végtagvesztéssel jár. Később sem maradunk híján a családon belüli erőszaknak, a legkritikusabb pillanatban azonban helyén van az apuka szíve és ő maga is belátja, hogy ebben a szülő-gyerek viszonyban a fiú minden tekintetben túlszárnyalta apját.

Ragyogás

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Jack Torrance

Gyerek(ek): egy fiú, Danny

Foglalkozás: író, alkalmi szállodai gondnok

Típus: az őrült apa

Atyai örökség: az alkoholizmusból éppen csak felgyógyuló Torrance apuka már korábban is mutatott súlyos személyiségzavarokra utaló jeleket. Amikor azonban elvállalja egy elszigetelt hotel téli karbantartási munkálatait és családjával együtt a hegyekbe költözik, nem bírja tovább a rá nehezedő nyomást. Az ostor persze feleségén és szegény Danny-n csattan, aki maga sem éppen a lelki kiegyensúlyozottság élő szobra, talán éppen az atyai abúzusnak is köszönhetően súlyos látomások gyötrik. Ami persze nem meglepő: az még a legrosszabb családokban is csak nagyon ritkán történik meg, hogy a felbőszült, kontrollvesztett, szellemekkel társalgó apa fejszével kergeti végig ijedt feleségét és gyermekét egy rémisztő hotelen és még annál is hátborzongatóbb sövénylabirintuson... az ilyesmi még a legerősebb kisfiú lelkében is nyomot hagy.

Radírfej

film apasprint legrosszabb apák

Forrás: imdb.com

Apa: Henry Spencer

Gyerek(ek): egy gyerek, név nélkül (meghatározatlan nemű)

Foglalkozás: szabadságon van, egyébként nyomdász

Típus: a felelősségvállalásra képtelen apa

Atyai örökség: a menthetetlen balfácánnak tűnő Henry Spencer számára szürreális, bizarr, obskúrus látomásokkal terhelt rémálommá válik az apaság. Miután barátnője bejelenti, hogy gyermeket szült, aki talán nem is ember, Henry kénytelen magához venni a valóban inkább egy hüllőszerű lényre hasonlító, egyfolytában síró kicsit, a főhős számára azonban vonzóbb opciót jelent a csinos szomszédasszony karjaiba való menekülés, de még a nehezen kibogozható látomásokban is szívesebben merül el, mint hogy gondos apja legyen gyerekének. Henry Spencer aztán bevégzi azt, amit eggyel feljebb említett társának még nem sikerült: mivel nem bír megbírkózni az apaság terhével, meggyilkolja torzszülött gyermekét. De persze David Lynch birodalmában járunk, könnyen lehet, hogy ez az egész szürreális vízió igazából teljesen másról szól...

6 Tovább

Top 10: a 2000 után bemutatott legjobb filmek

Veszélyes vizekre evez az egyszeri blogszerző, amikor arra vállalkozik, összeállítja a 2000 után bemutatott filmek Top 10-es listáját. Persze, listát készíteni önmagában nem nagy dolog, verbális összecsapások, heves viták, kíméletlen személyeskedések és vérig sértődések kirobbanását kockáztatjuk mégis, valahányszor filmes legekre, ráadásul a kortárs filmek legjobbjaira tereljük a szót.

Vállalni kell azonban a kihívást, a vitát pedig bátorítani: íme tehát a 2000 utáni filmek szigorúan szubjektív, mindennemű akadémikusságra és hivatalos filmszakmai grémiumok saját ajánlásaira fittyet hányó Top 10-es listája, kommentekben pedig jöhetnek az ellenvetések, saját meglátások, földbe döngölések, vagy ne adj’ isten az elismerő egyetértés!

(A korábbi, színészes-színésznős-rendezős listákat itt, itt és itt lehet elolvasni.)

10. A pankrátor (2008)

film top10 nagydologsprint

Jóllehet a Rekviem egy álomért című drogfilm komoly rajongótáborral rendelkezik, sok ilyen jellegű listán helyezést kaphatna és egészen nyilvánvalóan Darren Aronofsky jól sikerült, erős filmjei közé tartozik, A pankrátor már egy érettebb, összeszedettebb, koncentráltabban dolgozó rendező keze munkáját dícséri.

Nyoma sincs itt már a Rekviem...-nél még elő-előkerülő bombasztikusságnak és hatásvadászatba átcsúszó rendezésnek, Aronofsky letisztult, csendes, méltóságteljes filmet készített és mert érzékeny lenni, érzelmeket ábrázolni, közel engedni a nézőt főhőséhez. Mert A pankrátor története egyetlen szereplő köré épül, igazi jutalomjátékot biztosítva ezzel a szebb napokat is látott Mickey Rourke számára, aki kamatostól meg is szolgálja a belé fektetett bizalmat. Megrázó alakítása a kulcsa annak, hogy a néző a film első percétől az utolsóig készséggel a címszereplővel tartson és ahogy a kamera szorosan tapad rá, úgy követjük mi is feszült figyelemmel ezt a megtört-meghasonult, kizsigerelt embert az utolsó, kétségbeesett próbálkozása során, hogy újra sínre tegye kisiklott életét.

9. Vérző olaj (2007)

film top10 nagydologsprint

Paul Thomas Anderson nem az a rendező, akit túlságosan vállára emelt volna a széles értelemben vett közvélemény, nem kap akkora reflektorfényt, mint a legalább eggyel azért persze populárisabb és könnyebben befogadható filmeket készítő pályatársai, Christopher Nolan vagy David Fincher, így igazából szép csendben, a radar alatt nőtte ki magát az egyik legnagyobb ma élő amerikai történetmesélővé.

A Vérző olaj is egy hamisítatlan, nagyszabású, ízig-vérig amerikai sztori, egy ízig-vérig amerikai karakterrel a főszerepben. És ki más jeleníthetné meg a nagyravágyó olajmágnás pénzügyi felemelkedését és ezzel párhuzamos lesüllyedését a rothadó morál posványába, mint a brit nemzeti kincs, a method acting királya, az egyik legnagyobb ma élő színész, Daniel Day-Lewis?! Aki persze nem is okoz csalódást, kíméletlen és kérlelhetetlen alakítást nyújt, sokak szerint a XXI. század eddigi legnagyobb alakítását - bivalyerős jelenléte kétségtelenül betölti, szinte szét is feszíti a vásznat. Már csak ezért a színészi játékért is megérdemli a kitüntetett figyelmet a Vérző olaj.

8. Whiplash (2014)

film top10 nagydologsprint

Az egész világ a szívébe zárta és a díjkiosztó gálák is a magasba emelték a Kaliforniai álom című filmet, Damien Chazelle energikus berobbanása a filmvilágba a Whiplash-sel sok szempontból mégis emlékezetesebb, mint második rendezése.

Chazelle arról mesél első filmjében, amit a legjobban ismer: minthogy a zene irányából érkezett, korábban jazz-zel foglalkozott, a Whiplash-ben is egy fiatal, kezdő jazzdobos megpróbáltatásait állítja a középpontba, aki kénytelen kegyetlen, szigorú, excentrikus, de jó nevű tanára kezei alatt megszenvedni a zenei fejlődésért. Ennyi alapján akár egy újabb, érdektelenségbe fulladó zenés karrierfilm is lehetne az eredmény, ez azonban közel sincs így, Chazelle már első alkotásában villogtatja kivételes tehetségét. A pergő, sodró lendületű képeknek, a kiváló színészeknek (J. K. Simmons fékevesztett alakításáért Oscar-díjat kapott), a dob ritmusát követő, pattogó vágásnak köszönhetően olykor a robbanásig feszült jeleneteket kapunk - ha létezne ilyen kategória, zenei akciófilmnek nevezhetnénk a Whiplash-t.

7. A Zodiákus (2007)

film top10 nagydologsprint

Gyaníthatóan a Zodiákus szerepeltetése a listán alkalmas arra, hogy heves ellenérzéseket váltson ki. Ezt a filmet nem szokás David Fincher legjobbjai között emlegetni, megjelenésekor a kritikusok sem szerették egyöntetűen, és a közönségnél sem aratott osztatlan sikert.

Pedig míves mestermunkáról van szó, igazi rendezői erődemonstrációról: ez a film mutatja meg leginkább David Fincher filmkészítői attitűdjét, amennyiben a hajthatatlan alapossággal, a részletekre kínosan ügyelő precizitással és aprólékossággal felépített jelenetek egy végtelenül perfekcionista és maximalista rendező keze nyomáról árulkodnak. És ugyan valóban nem azt kapjuk, amit egy sorozatgyilkosos filmtől megszokhattunk, de éppen ebben rejlik a Zodiákus egyedisége: nem a kegyetlenségekre, a thrillerek hagyományos, primer hatáskeltő eszközeire helyeződik a hangsúly, hanem egy rejtélyes és máig megoldatlan gyilkosságsorozat utáni nyomozás közben megváltozó életek bemutatására, amik a rögeszmékké merevedő megszállotság miatt néha kicsit félresiklanak, olykor akár teljesen szét is hullanak.

6. Az ember gyermeke (2006)

film top10 nagydologsprint

A mexikói származású Alfonso Cuarón már hazájában is egy csodálatos mesterművel vétette észre magát (az Anyádat is épphogy csak lemaradt a listáról), legnagyobb szerencsénkre pedig hollywood-i áttelepülése sem hozta magával azt a szomorú jelenséget, ami számtalan jobb sorsra érdemes rendező karrierjét kíséri - az álomgyár súlyos ipari gépezete ezúttal nem tudta bedarálni és felőrölni a valódi tehetséget.

Az ember gyermeke disztópikus sci-fije az agyra és a szemre egyaránt hat. Virtuóz megoldásai, hosszan kitartott egysnittes felvételei, addig soha nem látott, őrülten kreatív kameramozgásai beszippantják a nézőt: a látványos és nem ritkán a végletekig feszült jelenetsorok közepében érezhetjük magunkat, a szürkés-sötét tónusokkal megfestett, élénk színeket mellőző, kiváló zenével megtámogatott, borongós-bús, világvége-hangulatú atmoszféra szinte tapinthatóvá, tökéletesen átélhetővé válik.

5. Werckmeister harmóniák (2000)

film top10 nagydologsprint

A világvége elkötelezett ábrázolója, a hosszú, kitartott snittekkel, feket-fehér képekben, lassú kameramozgásokkal mesélő Tarr Béla igazi élő legenda, munkásságát az egész világon ismerik és elismerik, ábrázolási módszereit másolják (például Gus Van Sant, aki bevallottan nagy rajongója a magyar mesternek).

A Werckmeister harmóniák valóságos gyöngyszem. A közhiedelemmel ellentétben ez a Tarr-film nem is olyan hosszú (a rendező másik ünnepelt műve, a Sátántangó valóban nem rövid a maga 7 és fél órás játékidejével - ezért is él a közönségben az a téves elképzelés a mester filmjeiről, hogy kivétel nélkül mindegyik embert próbálóan hosszú), és ugyan nem pörgős, akcióközpontú, plázafogyasztásra kalibrált jelenetekkel próbál a néző kegyeibe férkőzni, kellő ráhangolódással igazi katartikus élmény lehet a jutalma annak, aki a bombasztikus látványfilmek mellett a Werckmeister harmóniáknak is ad egy esélyt.

Tarr rögtön emlékezetes jelenetsorral ajándékozza meg a nézőt a film elején: túlzás nélkül állítható, hogy az egyetemes filmtörténet egyik legnagyszerűbb nyitójelenetéről van szó, ha készülne ilyen jellegű tematikus top-lista, igen előkelő helyezést érdemelne ez a kocsmajelenet. Később sem maradnak el aztán a csúcspontok, amiket remekül támogat Víg Mihály nagyszerű zenéje. Érdemes a külön kiemelésre a zeneszerző csodálatos, földöntúli Valuska-témája - aki akár csak egyszer is hallotta, garantáltan nem fogja elfelejteni.

4. Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

film top10 nagydologsprint

A francia sztárrendező, Michel Gondry védjegye az egyedi és jól megkülönböztethető vizuális látásmód, ami minden filmjét különlegessé teszi, még azokat is, amelyeknél a látványosság felülkerekedik a történeten. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében azonban minden összeállt: nemcsak a szokásos Gondry-s vizuális gegeket, képi sziporkázást, a kreatívabbnál kreatívabb jelenetek felsorakoztatását kapjuk meg, hanem egy magával ragadó és megkapó történetet is, kiváló színészi alakításokkal.

Köszönhető ez annak, hogy Gondry azzal a Charlie Kaufman-nal társult, aki igazi hollywood-i különcnek számít; az egyik legöntörvényűbb kortárs forgatókönyvíró és a rendező is a legjobb formáját hozza: az Egy makulátlan elme örök ragyogásában remekül elegyítik a sci-fi irányába mutató elemeket, a gyakorta meghökkentő és váratlan történetvezetési megoldásokat az érzékeny, melankolikus szerelmi drámával és kiváló lehetőséget nyújtanak az elsősorban komédiásként ismert Jim Carrey-nek, hogy egy komoly főszerepben brillírozzon.

3. Memento (2000)

film top10 nagydologsprint

Christopher Nolan manapság ünnepelt és kifejezetten népszerű rendezőnek számít, sajátos, csak keveseknek kijáró státusszal bír Hollywood-ban, nem sokan rendelkeznek akkora kontrollal nagyköltségvetésű stúdiófilmek elkészítése felett, mint ő. Filmjei kivétel nélkül mindig magas minőségűek, neve egyet jelent a látványos és okos szórakoztatással, és bár bizonyos későbbi mozijainak is kijár az elismerő bólogatás és éljenzés (különösképpen igaz ez A tökéletes trükk esetében), igazi kimunkált mesterműnek csak korai remekét, a Memento-t lehet nyugodt szívvel nevezni.

Azt viszont minden további fenntartás és ellenvetés nélkül! Christopher Nolan együttműködése öccsével Jonathan-nel, aki a Memento alapjául szolgáló novellát, majd a film forgatókönyvét írta, csavaros, az első találkozásnál még nehezen megfejthető, intelligens, a hagyományos történetvezetési módokat fenekestől felforgató, nagy odafigyelést igénylő thrillert eredményezett, ami nem egy, nem kettő újranézésért kiált.

2. Erőszakik (2008)

film top10 nagydologsprint

A nem túl szerencsés magyar címválasztás alapján akár egy újabb gagyi, tizenkettő egy tucat, buta komédiának is gondolhatta az óvatlan néző az eredetileg In Bruges című alkotást, pedig Martin McDonagh első filmjét nem túlzás a 2000 után készült legjobb vígjátéknak nevezni.

A belga Brugge városában kényszerűségből dekkoló bérgyilkos páros kálváriája tele van váratlan, olykor egészen meglepő, a fősodorbeli vígjátékok által kikövezett utat messze elhagyó történetvezetési megoldásokkal. A színházi világból érkező ír rendező teljesen egyedi hangulatú, fekete humorra és a kiváló, fergetegesen vicces és okos dialógusokra alapozó világot teremt, színészeiből a maximumot hozza ki (Colin Farrell élete legjobb alakítását nyújtja, de öröm nézni Brendan Gleeson morózus, egykedvű bérgyilkosát, vagy az energikus, végtelenül trágár Ralph Fiennes felbukkanását is), az pedig a hab a tortán, hogy a csodálatos Brugge épületeit és környezeti elemeit lenyűgöző díszletként használva, szemet gyönyörködtető képekkel mesél.

1. Kill Bill 1-2. (2003, 2004)

film top10 nagydologsprint

Quentin Tarantino 2000 után készült filmjei közül gyakorlatilag bármelyik felférhetne egy ilyen listára. A Becstelen brigantyk alternatív 2. világháborús ponyvatörténete, a Django elszabadul akció- és az Aljas nyolcas dumaközpontú westernje a maga nemében mind kiváló alkotás.

A Kill Bill 1-2-ben (ugyan két egymást követő évben mutatták be, talán nem nagy bűn egy filmként kezelni őket) viszont minden benne van, amit a filmőrült rendező szeret és amit aztán mi is kéjes élvezettel nézhetünk: harcművészeti filmes beidézések vu-hszia-elemekkel megtámogatva, önálló kisfilmnek is beillő anime-betét, western-érzés, időnként felvillanó noir-os hangulat, eklektikus és szupermenő soundtrack, bejáratott fétisszínészek (Uma Thurman, Michael Madsen), régen látott ismerős arcok (Daryl Hannah, David Carradine) és persze jól működő bosszútörténet, tomboló agresszió, túlpörgetett erőszak és töméntelen mennyiségű vér.

8 Tovább

A method acting élmunkásai

Minden színésznek – legyen színpadi vagy éppen filmes – megvan a saját módszere és bevett formulája, ami által magáévá tesz egy adott szerepet. Botorság lenne egymáshoz mérni egyik vagy másik módszer hatásosságát, vagy megkérdőjelezni az egyik vagy másik színész által elvégzett felkészülési munka érvényességét, de az biztos, hogy létezik egy olyan metódus, aminek a követői olykor egészen elképesztő, külső szemlélő számára akár az őrültség határát súroló munkát végeznek egy-egy szerep kedvéért. A módszer neve method acting, amire nehéz lenne igazán találó magyar kifejezést alkotni (hevenyészett fordításban nagyjából annyit tesz: „módszer-színjátszás”, esetleg „módszer szerinti színjátszás”).

Ebben a bejegyzésben néhány jellegzetes és nem ritkán egészen meghökkentő példán keresztül mutatom be, mikre képesek a színészek a szerepükre való felkészülés során. Először azonban érdemes tisztázni, mi is pontosan az a method acting.

A Sztanyiszlavszkij-rendszer

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij neves orosz színész, rendező és tanár alapjaiban változtatta meg a színjátszást a 20. század elején kifejlesztett módszerével. Ugyan igen-igen komplex, összetett, sok elemből álló rendszer az övé, lényegét röviden úgy foglalhatnánk mégis össze, hogy alapvető célja a hihető, természetes emberi portrék megjelenítése a színpadon. Ez a megközelítés merőben formabontónak számított abban az időszakban, amikor a színészek ahhoz voltak hozzászokva, hogy kifejezetten erős, teátrális gesztusokkal, grandiózus, teret betöltő hangtónussal dolgozzanak és szerepeiket archetípusokra építve játsszák.

film method acting munkasprint

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij

Minthogy valóban összetett rendszerről van szó, részletes ismertetésére itt és most nem térek ki. Legyen elég annyi, hogy a rendszer olyan elemekből áll össze, mint a „mágikus ha”, mely során a színésznek azt a kérdést kell feltennie magának, hogy „Mit tennék én, ha ebben a helyzetben lennék?”, az „újratanulás”, mely során a színésznek újra kell gondolnia, hogyan mozog és beszél a színpadon,  a „megfigyelés”, mely során a módszer követői megfigyelik és tanulmányozzák a hétköznapi emberek fizikai megjelenését, viselkedését, személyiségét, a „motiváció”, mely során a színész arra kérdez rá, mit és miért és miért pont úgy csinál az adott karakter, vagy az „érzelmi memória”, melynek segítségével a színész nem csupán egy benyomást teremt az adott érzelemről, hanem a karakter aktuális lelkiállapotába belehelyezkedve arra törekszik, hogy ő maga is átvegye és átélje annak érzelmeit.

Lee Strasberg és a The Actors’ Studio

A Sztanyiszlavszkij-rendszer elemeire támaszkodva alakította ki Lee Strasberg, New York-i illetőségű rendező azt az újfajta színjátszási technikát, amit method acting-ként ismerünk és aminek alapvető sajátossága egyfajta „belülről-kifelé” felépülő előadási mód, mely során a színész saját korábbi élményeiből és érzelmeiből dolgozva válik eggyé karakterével.

Ehhez szükség van az ún. „sense memory” (érzékszervi memória) használatára, vagyis a színésznek támaszkodnia kell minden olyan élményre, eseményre, érzelmekre, amiket korábban átélt és amik az érzékszervein átszűrve a tudatalattijában raktározódtak a sense memory/érzékszervi memória segítségével. Lee Strasberg egy sor olyan gyakorlatot alakított ki, melyek elvégzésével fejleszthető ez a fajta memória, ezekből a gyakorlatokból áll össze az ő módszere.

A Strasberg-féle method acting  leglényegesebb eleme, hogy ismerni kell a Sztanyiszlavszkij-rendszert, ez a kiindulási pont, ehhez szükséges a forgatókönyv elemzése, mely során megkezdődhet a karakter megértése. Ezt követi a háttértörténet felépítése: ha a színész elgondolkozik azon, vajon mit rejthet a karakter múltja, egyrészt sokkal könnyebben találhat kapcsolódási pontokat saját maga és a szerep között, másrészt könnyebben megértheti a karakter által bejárt érzelmi utazást. Ezután tud egyfajta személyes kapcsolatot kialakítani a szereppel, amennyiben sikerül önmagában felidézni azokat a helyzeteket, amikor hasonlóan érezhetett, mint az általa megformálni kívánt karakter. A végére aztán a gyakorlás és alkalmazás marad, hiszen ahhoz, hogy a színész a maga egyszerűségében és természetességében jelenítse meg a karaktert, hosszú órákat kell eltöltenie a felkészülés során felhalmozott élmény- és érzelmi készlet gyakorlatban történő felhasználásával.

film method acting munkasprint

Lee Strasberg

Lee Strasberg 1951– ben vette át a nem sokkal korábban alapított Actors’ Studio vezetését, ami aztán számos neves színész műhelyévé vált. Olyan világsztárok is dolgoztak az Actors’ Studio berkein belül, mint Paul Newman, Dustin Hoffman, Marilyn Monroe, Sally Field, James Dean, Jane Fonda, Marlon Brando vagy Al Pacino. És amikor magát Strasberg-et kérdezték meg, hogy mi is pontosan a method acting, egyszerű és szellemes választ adott:

„Method acting az, amit minden színész alkalmazott mindannyiszor, amikor jól játszott el egy szerepet.”

És akkor a mindenre képes színészek

Külső szemlélőként, nézőként hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a method acting lényegében egyenlő azzal, hogy a színész megpróbál annyira eggyé válni a karakterével, hogy ennek érdekében bármire hajlandó a felkészülési munka során, még az önsanyargatástól sem riad vissza. A módszer nyilvánvalóan jóval többről szól ennél, de természetesen része lehet az is, hogy a színész a szerep kedvéért akár a saját testén is kész változtatni. Sokak számára ismerősek lehetnek a szinte hihetetlen fogyásokról, vagy éppen hízásokról szóló történetek: ott van mindjárt a method acting talán egyik legismertebb képviselőjének, Robert De Niro-nak az esete, aki a Dühöngő bika című, kiváló Scorsese-film bokszolószerepéért nemcsak profi sportolókat meghazudtoló formába hozta magát (még amatőr bokszmeccseken is elindult), hanem cirka 30 kilót hízott, hogy az idősebb Jake LaMottá-t is hitelesen tudja megjeleníteni, nem kímélve ezzel egészségét - egy időre még a forgatást is szüneteltetni kellett De Niro egyre fokozódó légzési nehézségei miatt. Egy fokkal biztonságosabb módját választotta a felkészülési munkáknak, amikor saját engedélyét kiváltva, teljesen szakszerű keretek között kóstolt bele a taxizásba New York utcáin egy másik Scorsese-opusz, a Taxisofőr kedvéért. Ilyen egy igazán elkötelezett művész!

Szintén egy bokszfilm kedvéért hozta magát kirobbanó formába Hilary Swank, kétszeres Oscar-díjas színésznő (aki egyébként a két díját az itt tárgyalt két filmben nyújtott alakításáért kapta, és mindkettőt akkor, amikor a method acting segítségével dolgozott – közhelyszerű tény, hogy az Amerikai Filmakadémia különösen szereti a nagy átalakulásokat): a Millió dolláros bébi főszerepéért lefogyott, edzett, bokszolni tanult. Az A fiúk nem sírnak-beli alakítását pedig úgy igyekezett finomra hangolni, hogy miután megkapta a transznemű karakter szerepét, egy hónapon át fiúként élt; haját rövidre vágatta, mély hangon beszélt, férfi ruhákat hordott és még a szomszédainak is saját maga fiútestvéreként mutatkozott be.

Tom Hanks nem kifejezetten method acting-színész, a Számkivetett-ben eljátszott szerepe kedvéért azonban jónak látta, ha ő is a „módszert” alkalmazza: először kellően meghízott, hogy jómódú, tisztes, középkorú céges ember benyomását keltse, majd az egy éves forgatási szünet alatt kénytelen volt kókusztej- és rákkúrába kezdeni a szükségszerű fogyás érdekében és hosszú, bozontos szakállat és hajat növeszteni, hogy igazi hajótörött váljon belőle. Az újbóli forgatások alatt aztán állítólag annyira elmerült a szerepében, hogy még az időközben összeszedett lábsérülését is elmulasztotta kezeltetni és mire orvoshoz fordult, az elfertőzödött seb miatt nem állt messze attól, hogy vérfertőzést kapjon.

Hanks hajótörött karaktere az őrület határára sodródik a film második felére, ehhez kellően megszállottnak tűnik a színész által elvégzett munka is, amit viszont Christian Bale művelt magával A gépész című film főszerepéért, egyenesen rémisztő. 28 kilótól szabadult meg, így nem csak egy lebilincselő alakítást, hanem a színész kiálló csontjait is megnézhettük a vásznon. Szerencsére Bale egészsége nem látta kárát az ijesztő fogyásnak, egy évvel később már kiváló formában vette fel Batman szerepét.

„Valószínűleg senki nincs, aki jobban értené a method acting elméletét nálam, vagy legalábbis többször alkalmazná a munkája során „ – állítja Jack Nicholson, és bár a kijelentés némileg bombasztikusnak tűnhet, nem szabad elfelejteni, hogy három Oscar-szobor is felsorakozik, hogy a színész igazát alátámassza. És Nicholson tényleg elkötelezett híve a „módszernek”: a Száll a kakukk fészkére című filmet megelőzően néhány hónapot töltött - szereplőtársaival együtt - egy elmegyógyintézet falai között, csoportterápiákon vett részt és valódi mentális problémákkal küzdő betegekkel dolgozott együtt, filmbéli alakításával pedig kiérdemelte első Oscar-díját.

film method acting munkasprint

A képre kattintva galéria nyílik

Kétkedők és a method acting ellenlábasai odáig merészkednek, hogy Heath Ledger tragikus esetét a „módszer” számlájára írják. Az tény, hogy a fiatal színésznek még az imént emlegetett Jack Nicholson, Joker korábbi megformálójának ajánlása szerint is az őrületnek egy bizonyos szintjét kellett elérnie a sikeres alakításhoz, mielőtt a szociopata gonosztevő bőrébe bújt volna Christopher Nolan Batman-trilógiájának középső darabjában. Ledger pedig a szerepet és az ajánlást is komolyan vette: egy hónapra bezárkózott egy londoni hotelszobába, ahol naplót vezetett a karakterről, háttértörténetet talált ki és a hangjával kísérletezett, hogy megtalálja a tökéletes nevetést és hangzást Joker számára. Ebben az időszakban nem is igen érintkezett senkivel, keveset pihent, altatót kezdett szedni. A színész nem sokkal későbbi tragikus halálát a receptre felírt gyógyszerek szerencsétlen kombinációja okozta. Rossz nyelvek szerint a megterhelő színészi munka és a method acting hatott rá negatívan, de egész biztosan túlzás, hogy Joker szerepe bármilyen módon is megváltoztatta, neurotikussá, labilissá tette volna Ledger-t - akik a Batman-film után együtt dolgoztak vele, jelét sem látták semmi ilyesminek. Mindenesetre a filmipar egy olyan kirobbanóan tehetséges, fiatal művészét vesztette el, aki a method acting révén a szerepformálás teljesen új szintjeit érte el.

Az őrültség határait súroló vállalásokat tett az akkoriban szinte még ismeretlen Adrien Brody is A zongorista című film főszerepére való felkészülés érdekében: a filmben egy nácik elől bújkáló zongoraművészt kellett megformálnia, és hogy minél jobban átérezze a karakter megpróbáltatásait, Brody egészen merészet húzott. Minden kényelmet száműzött az életéből, eladta a kocsiját, a lakását, gyakorlatilag minden tulajdonától megvált, sőt, még akkori barátnőjét is hátrahagyta és egy időre Európába utazott, remélve, hogy a drasztikus módszer segítségével könnyeben magára tudja húzni egy olyan karakter személyiségét, aki mindenét elveszíti. Emellett persze zongorázni is megtanult (a rendező, Roman Polanski kérésének eleget téve napi négy órát gyakorolt) és komoly fogyáson is átesett.

Ha method acting-ről van szó, talán senki nem veszi olyan komolyan a feladatot, mint az e sorok írója által is igen nagyra tartott Daniel Day-Lewis. Ő az a típusú színész, aki nem eljátssza a szerepet, hanem eggyé válik vele, az a legkevesebb, hogy a forgatás közben soha, még a szünetekben sem lép ki a karakterből. Az A bal lábam című filmben egy szinte teljesen lebénult művészt alakít, a szerep miatt nem volt hajlandó felkelni tolókocsijából, a stábtagok segítettek a mozgatásában, sőt, ahhoz is ragaszkodott, hogy kanállal etessék az ebédszünetekben. Az utolsó mohikán forgatása során később szintén érdekes módját választotta a táplálkozásnak: egy ideig teljesen elszigetelten élt a vadonban és kizárólag saját maga által becserkészett és levadászott, majd gondosan megnyúzott állatok húsát fogyasztotta. A 2012-es Lincoln című Spielberg-film munkálatai ehhez képest már-már gyerekjátéknak tűnhettek, jóllehet Day-Lewis itt sem volt hajlandó kilépni a szerepből egy percre sem: a felkészülési munkát már a forgatás előtt egy évvel megkezdte, a forgatás alatt aztán végig úgy járt és beszélt, mint az Egyesült Államok egykori elnöke és elvárta, hogy a stábtagok szigorúan csak „Elnök úr”-nak szólítsák és hacsak nem a Lincoln korabeli nyelvezetben tették, inkább ne is szóljanak hozzá. Az ilyesfajta kompromisszumot nem tűrő elhivatottság igazán kimerítő lehet, nem meglepő, hogy Day-Lewis kevés filmben vállal szerepet, olykor 4-5 éves szüneteket is tart és a filmkészítéstől igen távol eső mesterség gyakorlásával, cipészkedéssel frissíti fel magát.

Bővebben a method acting-ről angolul tudóknak:

https://www.thoughtco.com/stanislavsky-system-acting-method-2712987

https://www.nyfa.edu/student-resources/answer-what-is-method-acting/

http://newyork.methodactingstrasberg.com/what-is-method-acting/

https://www.backstage.com/advice-for-actors/professional-tips/what-is-sense-memory-and-how-should-you-use-it/

0 Tovább
«
123

filmrefel

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek